Téma
Feleség idézetek
-
Mikor jössz rá, hogy nem az vagy, amid van? Hogy nem kell felvenni a versenyt a szomszédokkal a "ki dobott ki több pénzt az ablakon egy új autóra" játékban? Mikor fogod azt mondani, hogy elég? Ennyit akartam elérni az életben, megvan mindenem? Segítek: soha. Ennek az őrült futásnak ez a lényege: soha nincs vége. A boldogság után loholsz, amiről azt gondolod, hogy az úszómedencés házban van és a csillivilli kütyükben. Megvetted őket, nem tettek boldoggá. Akkor ha megvehetem a nagyobbat, az újabbat, az erősebbet, majd az kielégít. Az sem fog, mikor jössz rá végre? Csernok Miklós
-
Ez az emberi arc, amelyben nincs harag, sem vágy, minden kiégett ebből az arcból, mindent tud és semmit sem akar, bosszút sem, megbocsátani sem, semmit, semmit... ilyennek kellene lenni. Ez a végső emberi tökéletesség, ez a szent közöny, ez a teljes magány és siketség, az örömmel és a fájdalommal szemben. Márai Sándor
-
Az emberek, ha valakiről vagy valamiről azt olvassák, hogy tökéletes, gyanakodni kezdenek. Esetleges korábbi szimpátiájuk is elhalványul, kisebbségi érzésük támad, és bizonytalan előjelû indulatokkal telik meg a szívük. Azt szeretik csak, ami közel áll a tökéleteshez, de még nem az. Lehet érte tenni valamit, harcolni, kiállni mellette, alakítani. S általuk, a többi ember által válik egyre szebbé, jobbá vagy használhatóbbá. Bertha Bulcsu
-
- Neked csak az számít, hogy Én. Én. Én. Tudod mit? Most én jövök. Úgyhogy fogd be, és figyelj rám! Undok vagy velem, sértegetsz, és lefitymálod, bármit is teszek, és mindig leszúrsz engem, vagy kiszúrsz velem. - Tényleg? Hogyha ilyen rossz vagyok hozzád, akkor miért jössz mindig vissza? - Mert ilyen egy barát, hogy mindig mindent megbocsát.
-
Elég nekem a szeretet, mert a szeretet egyformán magába öleli az embereket és az Istent, az életet és a halált. A nagy szeretet itt van, ebben a kis szobában... minden pillanatban belélegzem... bennem van, meg a külső világban, a mindenség egész végtelenjében... aki ezt nem érzi, az nem él igazán; aki érzi, az örökkévalóságban él... az ember, szeretettel a lelkében, átlépheti a halál küszöbét, mert a szeretet odaát is uralkodik, mindenütt, valamennyi létező és nemlétező világban. Liviu Rebreanu
-
Markomba rejtettem az eszem; azóta boldogan, emelt fővel járok, csak a kezemet lógatom fáradtan, az eszem súlya lehúzza. Látod, ez a kicsiny, kemény bőrû, erekkel átszőtt, ráncok barázdálta, duzzadó erezetû, öt ujjal zárható tok most az eszem tokja; de jó, hogy ide menekíthettem, ahol senki se gyanítja! És felbecsülhetetlen előny, hogy két kezem is van. Bárkitől megkérdezhetem: melyik kezemben van az eszem; nem fogja kitalálni, mert ha összekulcsolom a kezem, hipp-hopp, máris átcsúsztattam az eszemet egyik markomból a másikba. Franz Kafka
-
Sohasem igazodunk a jelenhez. Jobban értékeljük a jövőt, úgy érezzük, mintha túl lassan jönne el, szeretnénk meggyorsítani a bekövetkeztét. Ugyanakkor a múltat idézzük, szeretnénk feltartóztatni, szerintünk nagyon gyorsan múlik el... Aki átvizsgálja a gondolatait, észreveszi, hogy azok csak a múlttal vagy a jövővel foglalkoznak. Alig gondolunk a jelenünkre, akkor is csak olyanformán, mintha azt akarnánk kideríteni, hogy mit is teszünk majd a jövőben. Tulajdonképp sohasem élünk igazán, csak reménykedünk, hogy majd még élünk. Blaise Pascal
-
Sok minden történt velem, körülöttem, ezek közül van, amit én magam választottam, és van, amit egyáltalán nem. Csakhogy a kettőt már nem nagyon tudom egymástól megkülönböztetni. Vagyis amiről azt hittem, hogy én döntöttem, annak megtörténte - úgy látszik - már jóval előbb elrendeltetett, még mielőtt én választhattam volna. Olyan érzésem van, mintha egyszerûen csak követném azt az utat, amelyet már valaki kijelölt számomra. Akárhogy is gondolkodom, akármennyire erőlködöm, mindhiába. Vagy talán éppen azért, mert tőlem telhetően igyekszem, úgy érzem, hogy egyre jobban megszûnök én magam lenni. Folyton távolodom a saját pályámtól. És ez rettenetes, kibírhatatlan érzés. Nem is, talán jobb, ha azt mondom: félelmetes. Murakami Haruki
-
Semmi sincs, ami be tudná tölteni az emberi szívben tátongó ürességet, csak Isten. Nincs más megoldás a háborúkra, előítéletekre és igazságtalanságokra; csak Isten. Nincs semmilyen kielégülés, amely csillapítani tudná az emberi test sóvárgását, csak Isten. Nem ad igazi gyógyulást a megtört szívûeknek, a magányosoknak és a kétségbeesetteknek, csak Isten. Nincs más fordulópont, amely kiszabadíthatná az embert züllöttségéből, csak Isten. Nincs más szabadulás függőségből, bánatból, csak Isten.