Téma
Jövőkép idézetek
-
Az emlékezés az, ami elválaszt bennünket embernek. Mi vagyunk az egyetlen faj, aki foglalkozik a múlttal. Az emlékeink hangot adnak nekünk. Tanúskodnak a múltról, hogy mások tanulhassanak belőle, hogy ünnepelhessék sikereinket, és figyelmeztetve legyenek a hibáinktól. Sokféleképpen értelmezhetjük törékeny létezésünket, sokféleképpen adhatunk neki jelentést, de az emlékeink adják meg a célját, és adnak hozzá összefüggést. Itt találhatjuk az elképzelések, félelmek, szerelmek, megbánások egyéni tárházát.
-
Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti. Márai Sándor

Ásás közben az ember ásóvá lesz. Az ember képes mindennek az alakját felvenni, amit vezet. Egy bicikliét, egy kocsiét, egy kamionét, egy repülőét, még egy ásóét is. Egy országét is. A ló nem képes erre. Nem is törekszik. Ha ül rajta valaki, ő úgy viselkedik, mint egy ló, és továbbra sem veszi figyelembe, hogy a két oldalán lelóg valakinek a lába. Simán nekimegy az oldalával mindennek. Kollár-Klemencz László
-
Én mégis azt gondolom, hogy szeressük az országot, ahol élünk. Amiből a világunkat vesszük, amiből lettünk. Szeressük kritikával, kétségbeeséssel, felháborodással, szenvedéllyel, javító mániával, szerelmes nekidurálással, de szeressük. Ha mi nem szeretjük, szereti majd más, alakítja majd más, és a végén másé lesz. Mert minden végül azé lesz, aki szereti, aki gondozza, ápolja, látogatja, simogatja, csiszolgatja, kezelgeti, beszélget vele. Aki beleteszi a munkát.