Téma
November idézetek
-
Tudom, hogy fog még írni!... Majd, ha a tavasz eljő, Vágtatva kavarog sok sötét felhő, A tavaszi viharok idején. Eszébe jut... egy könny... egy dal... meg: én. Nem levél lesz az: a vágy sóhaja! Párját hívó dalos madár szava, Tavasz okozta öntudatlan mámor, Mely könyörög, hív, sóhajt - s már nem vádol.
-
Megtudja, mi a test, ha éjszaka retteg: Hol van most az asszony, kit ősszel temettek? Komor olvadáskor, vakult-rideg órán Látja befolyni a vizet koporsóján. Az tudja, mi a test, aki külön-külön Mereng el egy bokán, egy hajfürtön, fülön. Nem játszik már rajtuk koratavaszi fény... Mi maradt, mi maradt barna szeme helyén? Egy bece-szót mormol, de senki se felel. Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel. Vas István
-
Figyelmesen körbejárjuk az épületet. Dísztégla-berakásos és lambériás falú szobákban, boltíves átjárókban lépdelünk. A régies ablakok előtt álló, dúsan párnázott padok a múltról mesélnek. Amikor az embereknek még volt idejük élni, ezeken ülve társalogtak, olvastak vagy elmélkedőn néztek kifelé a kertbe, engedvén, hogy átjárja őket a fény, az érzés, a gondolat. A hajdaniak megélték érzelmeiket, mi már csak menekülünk előlük. Vavyan Fable
-
Mióta nem jársz ide, elég nagy a rendetlenség a szobámban. Most végre lehet káosz, úgysem látod, nekem meg jó így is. Csak ébredéskor a szanaszét heverő ruhákról, könyvekről és poharakról ne az jutna eszembe, hogy miattad pakoltam össze mindig. Viszont ha rendet raknék, úgy olyan lenne, mint azok a napok. Mintha várnálak. Dékány Dávid
-
A bércek, mint szerelem-nélküli jegyesek néznek erre sötéten, komoran, mert fejeiken fehérlő keskeny hókoszorúval jegyzé el már a közelgő tél magának. Részvéttel boritja a köd legsötétebb fátyolába bánatos arcaikat, mig a fák is sajnálva takarják be őket lehulló sárga leveleikkel, mintegy oltalmúl a tél hideg ölelései ellen. Szendrey Júlia