Afonso Cruz

Ami kívülről hiányzik rólunk, az csupán a visszatükröződése annak, ami belülről hiányzik.

Az elmesélt történetek, az élet történetei a végzet csodáihoz hasonlatosak: törlünk mindent, ami nem fontos, ami semmit sem jelent a számunkra, hogy csak a legfontosabbakat tárjuk fel.

Az álom minden napközben elkövetett rossztól megtisztít minket. Az álom az a néhány óra, amelyet a lélek kitakarítására fordítunk.

A ráncok az idő sebei, amelyek néha olyannyira elmélyülnek, hogy belehalunk az öregségbe.

Arra kényszerítjük a világot, hogy olyan legyen, amilyennek mi gondoljuk, és észre sem vesszük, hogy az egész életünket végighazudozzuk.

Ha épp egy bizonyos irányba halad, olyan irányba, amelyben egyáltalán nem leli örömét, akkor elég, ha ugrik egyet, hogy változtasson ezen az irányon. De mivel a rezgés csak nagyon kicsi, nem lehet azonnal érezni a hatását, ám ha közben belenézhetne a jövőbe, akkor látná, mennyire más az a jövő, amelyben nem ugrott föl. Az élet ezekből a kis ugrásokból áll.

Vigyázzon: az érzelmek sebeket okozhatnak. A többiek belehalnak, de mi fogunk miatta szenvedni.

Az élet nem más, mint az alaposan összegubancolódott szálak halmaza. A gombolyag nagy részét nem is látjuk, és nem tudjuk fellelni a szálak közt lévő kapcsolódási pontokat. Ám minden mindennel összefügg, és ezek a szálak minden eseményt összekötnek.

Még sosem hallott róla, hogy amit keresünk, amire a legjobban vágyunk, az mindig ott van a szemünk előtt? Csupán annyi kell hozzá, hogy fájdalmas kilométerekre távolodjunk el tőle, és azonnal meglátjuk. Túl közel vagyunk hozzá, hogy észrevegyük.

Az emlékeket nem csupán a fejünkben, nem csak a testünkben és a bőrünkben, hanem a ruhásszekrény mélyén elrejtett/őrzött kartondobozokban is tartjuk.

Ha könnyû felismerni azt, ami harmonikus és arányos, akkor ugyan honnan a világban látható kegyetlen aránytalanság?

A test, ahogy azt apám mondta, egy farönk, és a lélek az a tûz, amely ebből a farönkből fellobban.

Nem kell a rosszat rajtunk kívül keresni. Magunkba kell néznünk, amit könnyen megtehetünk: ha ahhoz, hogy meglássuk, mi van rajtunk kívül, ki kell nyitnunk a szemünket, akkor ahhoz, hogy meglássuk, mi van bennünk, jó erősen le kell zárnunk a szemhéjunkat.

Az idő nem csupán egy múltból a jövőbe kilőtt nyíl, az időnek ugyanúgy sok dimenziója van, mint a térnek. Halad előre, halad hátra, de halad oldalra is, balról jobbra, jobbról balra, meg függőleges irányban is terjed: föntről lefelé és lentről fölfelé. (...). Amíg nem látjuk az időt a maga összes dimenziójával együtt, semmit se látunk.

Egyszer majd képesek leszünk megérteni, egy véges dolog hogyan zárhat magába végtelen dolgokat, és például egy olyan szív, mint az enyém, egy ilyen kis szív, melyet ennyi ér és szenvedés sző át, hogyan fogadhat magába oly hosszú dolgokat, mint a szerelem. Oly tágas dolgokat, mint a szenvedély.

Az irodalomban, a szépirodalomban ugyanúgy nem létezik hazugság, ahogy a való világban sincs igazság.

Minden eldobott kő azt hiszi, tudja, hová fog esni, és a megtett út alatt, ami egy egész életet jelent, úgy mutatnak rá ezek a kövek az útra, mintha ők maguk döntöttek volna róla.

Ha egy ember homokot és sót kever össze, akkor nem várhatja el, hogy abból ablak szülessen, még évmilliók alatt sem. De ha van egy ablak, akkor azt nagyon könnyû homokká változtatni. Elég, ha kitesszük a levegőnek, elég, ha hagyjuk, hogy a természet szervetlen része tegye a dolgát. Nyilvánvaló a lepusztulás mindenben, ami körülvesz minket, könnyû az egész. Építeni viszont már nagyon nehéz. Minden, ami körülvesz minket, nem más, mint gyûlölet és halál: a világegyetem egy ragadozó. És csupán egyetlen dolog van azon kevesek között, ami harcol ezzel az entrópiával: az élet.

Az élet a szeretetből, a szeretetet alkotó darabok egységéből jön létre.

A szerelem nem örök, ahogy azt a költők mondják. (...) Ami igazából végtelen, az véges szerelmünk tárgya.