Agatha Christie

A dühös nő (...) mindig többet szokott mondani a kelleténél, s ennélfogva néha hasznot húzhat belőle egy meggondolt férfiú, aki megőrzi a nyugalmát.

Ha a bûnözőink nem veszítenék el a fejüket, ha okosan viselkednének, hogy fognánk el őket?

Egyvalami teljes képtelenség: rávenni a nőket, hogy hallgassanak a józan észre! Mintha hiányozna egy kerekük! Beszélhetnek nekem a női ösztönről, ország-világ tudja, hogy könnyû prédái a szélhámos csirkefogóknak! Tíz között egy sincs, aki rájönne, hogy gazemberrel áll szemben; kihasználhatja őket bármelyik jóképû, sima modorú csibész!

Sok férfi jobban járna, ha magát venné el feleségül, mint azokat a szeleburdi fruskákat, akik manapság szaladgálnak, és többet mutogatnak magukból, mint amennyit a Teremtő valaha is szándékolt.

A helyhez kötöttség felszabadítja a fantáziát. Az ember szabadon csaponghat.

Nem vagy képes föladni. De én már megtanultam, és neked is meg kell tanulnod, hogy olykor ez az egyetlen megoldás.

Amikor életről-halálról van szó, az embernek nem lenne szabad a maga jelentéktelen gondjával-bajával foglalkozni.

Az alázat óriási dolog. Emlékszem, a háború alatt a földalattiban mindenfelé fel volt mázolva a falakra egy jelmondat: "Minden rajtad áll vagy bukik." Gondolom, valami kitûnő pszichológus eszelte ki, de szerintem ez egy veszedelmes és káros gondolat. Merthogy nem igaz. Nem igaz, hogy az a bizonyos "minden", mondjuk, a Little-Blank-in-the-Marshban lakó Mrs. Blanken áll vagy bukik. És ha mégis elhitetik vele, az igen rossz hatással lesz rá. Miközben azon töri majd a fejét, hogyan is hasznosíthatná magát a világpolitikában, a gyereke lerántja magára a teáskannát, és leforrázza magát.

Az ember sose mehet vissza. (...) Az élet lényege az, hogy tovább halad előre. Az életben csak egyirányú közlekedés van, nem igaz?

Néha áthidalhatatlan szakadék választja el a múltat a jövőtől. Ha valaki megjárta a halál árnyékának völgyét, s újra kilép a ragyogó napfényre... akkor, mon cher, annak számára új élet kezdődik. A múlttal nem tud már mit kezdeni.

Hiszen mindig is ilyen volt. Rossz. Rossz, a csontja velejéig, és... vonzó. Ragyogó esze van, és nem riad vissza a kockázattól. Mindig is vállalta a kockázatot, és mert annyira vonzó és rokonszenves, mindenki mindig a legjobbat tételezte fel róla, nem pedig a legrosszabbat.

De hát esendők vagyunk, olykor akaratlanul is megszeretjük a bûnöst.

Milyen különös, hogy épp Rex Donaldsonnak adta a szívét! Az ő társaságában is akadnak szerelmek, hisz anélkül nem élet az élet, de hát miért kell az ilyesmit komolyan venni? Az egyik jön, a másik megy... De Rex Donaldsonnal más a helyzet. Rex iránti vonzalma egyszerû, mély és erős. Szüksége van Rexre. Higgadt nyugalma, elvont gondolkodása egészen más, mint amit ő vidám felületes életében megszokott. Logikus, tudományos elme; tartózkodó, kissé pedáns magatartása mögött azonban erő rejlik. És zsenialitás! Rexnek első és legfontosabb a munkája - ő, Theresa, csak része (noha kellemes része) lehet Rex életének. És az önző, felületes Theresa, életében először érezte, hogy elfogadja - sőt, szívesen fogadja el - ezt az alárendelt szerepet. Mert Rexért mindenre, igen, mindenre képes!

Idegi bántalmak esetén a beteg gyakran fordul idegenhez, és ugyanakkor elveszíti bizalmát a hozzá legközelebb állókban.

Mindig bizonyos megrázkódtatást jelent olyasvalakivel találkozni, akit rég nem láttunk, de szüntelenül foglalkoztatta gondolatainkat.

Egy asszony vagy félti a férjét - vagy fél tőle.

- Nem is tudom, miért acsarognak úgy a kutyák a postásra (...) - Mert van logikájuk. A kutya értelmes lény; a maga szempontjai szerint vonja le következtetését. Hamar megtanulja, hogy van, akinek szabad belépnie a házba - van, akinek nem. Eh bien, ki az a személy, aki leggyakrabban akar belépni, néhanapján kétszer-háromszor is bezörög - és soha be nem engedik? A postás. Kutyaszempontból tehát nyilvánvaló, hogy nemkívánatos személy, akinek az ajtón kívül a helye. Nem engedik be: mégis minduntalan visszatér. Mi tehát a derék kutya kötelessége: segít elkergetni a nem kívánt látogatót, sőt, lehetőleg igyekszik meg is harapni - hogy móresre tanítsa. Módfelett logikus gondolkodásra vall.

- Tudja, kire emlékeztet engem, Poirot? - Nem tudom, mon ami. - Arra a cirkuszi zsonglőrre, aki tarka labdákat dobál. És egyszerre valamennyi labdája a levegőben van. - A tarka labdák ez esetben az én tarkabarka hazugságaim? - Nagyjából. - És egy szép napon, úgy gondolja, egyszer csak valamennyi labda a földre pottyan? - Örökre nem maradhatnak a levegőben.

Az ostobaság nem zárja ki a ravaszságot.

Nem helyes, ha az embert a személyes reakciói befolyásolják mások megítélésében. Nem szabad az érzéseinkre hagyatkoznunk.