Agatha Christie

A nők kilencvenkilenc módon tudnak bolondot csinálni magukból, de századszor annál agyafúrtabbak.

Két asszony összezárva egy kis házban, halálos unalom körös-körül, a fő események: nagymosás... eldugult a lefolyó... ki kell kergetni a macskát... és hasonlók. Persze hogy hallgatódzott, persze hogy felbontogatott leveleket... mindenki ezt tenné.

Néha a múlt nem múlik el, nem hajlandó feledésbe süllyedni. Mellettünk marad, mintha azt mondaná: még nem végeztél velem.

Nem jó a múlton csüggedni. Az ember ne tekintsen folyton hátra.

Senki sohasem látja magát úgy, ahogyan mások látják őt.

A nőknek sokkal rosszabb soruk van a világban, mint a férfiaknak. Sebezhetőbbek. Gyerekeket szülnek, és aztán aggódhatnak egyfolytában a gyerekeik miatt. Amint elveszítik szépségüket, a férfiak, akiket szeretnek, többé már nem szeretik őket. Elárulják, elhagyják, félrelökik őket. Én nem hibáztatom a férfiakat. Magam is ezt tenném. Nem szeretem azokat az embereket, akik öregek, csúnyák vagy betegek, vagy akik nyavalyognak a bajaik miatt, vagy akik nevetségesek, és páváskodnak, megjátsszák, hogy milyen fontos meg értékes emberek. Azt mondod, kegyetlen vagyok? A világ kegyetlen! S előbb-utóbb velem is kegyetlen lesz!

Bár ha belegondolok, jobban illene hozzád a Hókirálynő. Könyörtelen, eltökélten megy a saját feje után, nem ismer se irgalmat, se kedvességet, de még a szánalom csíráját sem.

Tudja, az embernek a vérébe ivódik, hogy a dolgokat inkább a színpadi díszlet nézőpontjából közelítse meg, mintsem a valóság felől.

Én nem tudom, hogyan álljak hozzá. Miért nem tudja élvezni az életet? Régen olyan jól megvoltunk együtt... rengeteget bolondoztunk... És most mintha kicserélték volna. Hogyan változhat meg ennyire az ember?

Cseppet sem könnyû jól megítélni valakit pusztán abból, amit mások mondanak róla.

A becsvágy, a siker hajszolása, a hatalomvágy okozzák a legtöbb bajt az emberi lélekben. Ha aztán ezek a vágyak kielégülnek, az erőszakhoz, hatalmaskodáshoz vezet. Ha meg nem elégülnek ki - nos, az az igazán rossz, hát erről sokat tudnának mondani a különböző ideggyógyintézetek orvosai! Ezek mind tele vannak olyan emberi lényekkel, akik nem tudták elviselni a középszerûséget, jelentéktelenséget s azt, hogy nem volt semmi befolyásuk a dolgok menetére. Ezért aztán elmenekültek a valóság elől, egyúttal örökre ki is zárva magukat a való életből.

A féltékenység és a bírásvágy a legmélyebb indulatok az emberi lélekben.

Egy orvos, barátom, titkokat tud, fontos titkokat. Egy orvosnak hatalma van. Képzeljen el egy pácienst az egészség és a betegség határvonalán. Egyetlen szó az orvos szájából, és a páciens ki van zárva a világból... Micsoda kísértés egy lelki egyensúlyából kibillent beteg számára!

Arra tanítottak, hogy mindenki tudja a különbséget a jó és rossz között. Most azonban magam sem tudom, hogy van-e különbség.

Az emberben kell hogy legyen szánalom... mert végül is ez teszi az embert... a jó szerencse és a balszerencse.

Ha az egyik dolgot megvilágítom, a másikat nem látom. És olyan gyakran előfordul, hogy az ember a rosszat helyezi megvilágításba, bár nehéz eldönteni, hogy ez véletlenül vagy szándékosan történik-e.

Igazán senkit sem lehet megkímélni semmitől. Előbb-utóbb szembe kell nézni a dolgokkal.

Néha nehéz eldönteni, mi a helyes. Már csak egy vágyam van: hogy helyesen cselekedjek.

Nekem sose sikerült megváltoztatnom senkit, szerintem nem is lehet. Úgyhogy az a legjobb, ha emiatt nem fáj a fejem, nem igaz?

Meglehet, hogy az önérdek előtérbe helyezése vezetett oda, hogy az emberi faj fennmaradt.