Agatha Christie

Nagy hiba, ha egy alkotó kilép a maga titkos erődjéből. Az alkotók félénk, emberkerülő teremtmények, akik úgy vezekelnek a társadalmi élethez szükséges képességeik hiányáért, hogy képzeletbeli társasággal veszik körül magukat.

Az emberek pedig megtartják a holmikat, ostoba, jelentéktelen holmikat a múltból. Érzelmi okoknál fogva tartják meg, vagy egyszerûen észre sem veszik már őket, és meg is felejtkeznek arról, hogy léteznek egyáltalán.

A beszéd, bármilyen könnyed, bármilyen semmitmondó, elkerülhetetlenül elárulja, hogy milyen fajta ember az illető.

A beszéd pedig olyan, mint egy tóba dobott kő, hullámfodrokat vet, amelyek nőttön-nőnek.

Egy férfinál nagyobb viszályt semmi nem tud támasztani két nő közt.

A férfiak nem kedveskednek érdek nélkül. Nem döcögött volna el idáig, ha bandzsa lennél és pattanásos.

A nők egymásról olyasmit is megtudhatnak, amit egy férfi soha.

Mindenkinek magának kell megtalálnia a legmegfelelőbb módszert.

A nők mindent tudnak a bûntényekről. És többnyire nagyon sikeres bûnözők is. (...) Nem adják be egykönnyen a derekukat. Hihetetlen, milyen vakmerőek.

Az emberek nem igazán tudják, hogy a gyerekek miken mehetnek át.

Én nem bánom, hogy dolgoznom kell, ha egyszer muszáj. De azt fogom csinálni, ami nekem tetszik, és azért fogok dolgozni, hogy jussak valamire. Itt úgy érzem magam, mintha pókhálóban vergődnék.

Tudom, hogy nem kellek, hogy nincs szükség rám... Tökéletesen tisztában vagyok vele. Ha a dolgok másként alakultak volna, ha megtalálnám a helyem az életben, minden másképp volna. Tényleg egészen másképp. Nem az én hibám, hogy nem találom a helyem az életben.

Ez már egy új nemzedék. Gondolni gondolhatjuk, hogy sok dolgot rosszul csinálnak, de bele már nem szólhatunk.

Te bízol bennem (...). Legalábbis ezt állítottad... Én csak arról biztosítalak, hogy igyekezni fogok rászolgálni a bizalmadra.

Te sosem laktál falun (...). Valószínûleg meglepődnél, hogy miféle dolgok folynak egy tiszta, békés falucskában.

Neked van érzéked az ilyesmihez. Mindig is volt. Te örökké az a kedves, ártatlan teremtés voltál, (...) miközben soha semmi sem lepett meg, mindig a legrosszabbra számítottál.

Furcsa, mégis egészen természetes, hiszen ha az ember egy országban él a barátaival, akkor nem érzi szükségét, hogy találkozókat szervezzen velük. Feltételezi, hogy előbb-utóbb úgyis összefutnak. Csakhogy ez nem történik meg, ha más utakon járnak.

A szeretet nagyon könnyen fordul át gyûlöletbe: maga a szenvedély szinte ugyanaz. Könnyebb gyûlölni valakit, akit szeretünk, mint közömbösnek lenni iránta.

Élvezem, hogy sohasem tudom, mit hoz a következő pillanat (...). És mégis, sok emberben éppen ez az érzés kelt állandó szorongást.

Ijesztő, hogy mindenki azt állítja, nem felejt, de valójában mindig csak a saját fantazmagóriájára emlékszik vissza. Mindenesetre mindig valamilyen tényre épít a fantázia.