Agneta Pleijel

Az ember nem tud meglenni szavak nélkül. De tudnia kell, hogy egy szó nem valami pontos jelentés csomagocskája. Egy szó egyben kés is. Ami határt állít, szétszaggat és nyes.

A mítoszokat már senki nem érti, a szemétdombon végezték. Nem marad más hátra az időbe zárt ember számára, mint enni a világból. Habzsolni. Teletömni a hasát a világ kincseivel, felemészteni. Belőle élni, és nem benne.

Az élet kemény, nem tudjuk megváltoztatni a folyását, csak tanulságokat szûrhetünk le. Mi a megbánás és az önvád? Félő, hogy többnyire csak szentimentalizmus. És a szentimentalizmus az ember módszere az önbecsapásra. Amikor az ember nem bír a valóság szemébe nézni, akkor érzelgős és szenvelgő lesz.

A tudós mindenütt érvényes igazsága bárki által ellenőrizhető tapasztalatokból mindenütt érvényes szabályok szerint levont következtetéseken alapul. A mûvészi alkotás mindenütt érvényes igazsága egyszeri és megismételhetetlen tapasztalatból egyszeri és megismételhetetlen szabály alapján levont és éppen ezért következtetésnek nemigen nevezhető valami.

Melyik a felsőbbrendû? A mûvészet vagy a filozófia? Nem tudnak meglenni egymás nélkül. Festeni vagy írni meddő időtöltés a megbúvó rend, az igazság, a rejtély belső váza meglelésének szándéka nélkül.

Az ember akkor lehet hû magához, ha olyan valakivel él, aki lehetővé teszi a teljes nyíltságot, és nem sértődik meg attól, ha a másik az, aki. A hibáival és a fogyatékosságaival együtt.

Miért pont akkor válik az ember hangja hamissá, amikor megfeszül, hogy az igazságot fogalmazza meg?

Előfordulhat, hogy két ember, aki egymásba szerethetne, pont akkor zárkózik magába, amikor megismételhetetlen esélyt kap a kitárulkozásra. Így aztán elmennek egymás mellett.

A mûvészet a tiszta forma, (...) és semmi köze a külső hasonlósághoz. A forma a tûz a hamu mögött. A tárgyakon átfújó szélvihar. Az anyagot átalakító erő. Az élet és a halál ekvivalenciája.

A történelem a borzalmak viharos tengere. Senki nem tud kimászni belőle.

Amit identitásnak hívunk, az valójában csak egy ránk erőltetett szabályhalmaz.

A nő félelmetes hatalomnak van a birtokában. Mindent magában hordoz, az egész teremtett világot. Minden hatalom a nőé, és a férfi ki van szolgáltatva neki.

Isten, ha létezik, kívül marad a mi fogalmaink körén. És az a kellemetlen, őrjítő félelem, amikor az ember egy szép napon rájön, hogy teljesen egyedül van - mindenki önmagának, mindenki a saját poklában, mindenki a saját bőrében. Ennél közelebb nem kerülhetünk istenhez, amennyire én meg tudom ítélni. Isten az üres világegyetem miatt érzett metafizikai rettenetünkben mutatkozik meg. A tudatban, hogy nem fogjuk elérni embertársunkat. Az ember abszurd magányában.

A fájdalmak összetörik az ember csontját, amelyet senki nem tervezett, csak a szerencse és az evolúció. A fájdalom a haldokló fülébe csengő gúnykacaj.

A barátság messze a szerelem fölött helyezkedik el. Önzetlen és toleráns. A tettei nagyvonalúak. A szerelemmel ellentétben nem avatkozik bele a másik ügyeibe. A szerelemről tudjuk, hogy az ember megbolondul tőle, és minden észszerû határt áthág miatta.

Ez az álarcok feladata: áthidalják a távolságot az emberek között. A maszknak köszönhető a közelség ritka érzése. Mesterséges, hiszen a közelség nem több illúziónál. Mindenki számára. De a legrosszabb azok magánya, akik tisztában vannak mindezzel.

Az ember soha nem bánhatja meg mások iránt táplált szeretetét.

Mindenki választhatja a szabadságot; ha a külsőt nem is mindig, de a belsőt igen.

Az ember azért él, mert arra született, hogy éljen. A feltett kérdések zömére nincs válasz.

Az idő a legfurcsább dolog a világon. És mi vagyunk az idő pergő homokszemei.