Aldous Huxley

Miért rejtőzöl a csönd kagylójába? Tán szégyelled a jóságodat, kedvességedet és okosságodat? Erényeid mégis, ellenedre is, tündökölnek.

Egy lány hiánya ott, emitt egy másiké, mellek és hozzá karok, ajkak hiánya, hátsófeleké, melyek lassan összeállnak; kivé, s kérdezem, milyen sajátos létezőt kínálnak, mely van is és mégsem.

Ez a boldogság és az erény titka, (...) hogy az ember szeresse azt, amit úgyis meg kell tennie. Minden kondicionálás célja ez: az emberekkel megszerettessük elkerülhetetlen társadalmi rendeltetésüket.

Ha (...) valamennyien hajlíthatatlanok lennénk, a társadalmi élet lehetetlenné válna. A társadalom tûrhető hatásfokú mûködéséhez elengedhetetlen az emberek viszonylagos hiszékenysége.

Az az ember, aki visszajön a kapun, sosem lesz pontosan ugyanaz, mint aki átlépett rajta.

Nekem semmi szükségem a kényelemre. Nekem Isten kell, nekem a költészet kell. Igazi veszélyekre vágyom, szabadságra és jóságra vágyom. Vétkezni akarok!

Együtt élünk, hatással vagyunk egymásra, reagálunk egymás viselkedésére, ennek ellenére mindig és minden körülmények között egyedül vagyunk. A vértanúk kéz a kézben vonulnak az arénába, de egyenként feszítik meg őket. A szerelmesek egymást átölelve, kétségbeesetten próbálják saját, elszigetelt extázisukat közös öntranszcendenciába olvasztani – mindhiába. Sajátos természeténél fogva minden testtel bíró lélek arra ítéltetett, hogy szenvedése és boldogsága magányos legyen. Az érzetek, érzések, intuíciók, látomások mindegyike egyéni, és csak szimbólumok által vagy más, közvetett úton közölhető. A tapasztalatokról ugyan gyûjthetünk információkat, de ily módon nem magukkal a tapasztalatokkal találkozunk. A családtól kezdve a nemzettel bezárólag, minden embercsoport elszigetelt univerzumok társadalma.

Felvilágosodottabb évszázadunk totalitárius urai számára nincs lélek és nincs teremtő, csupán egy rakás fiziológiai alapanyag létezik, melyet kondicionált reflexek és társadalmi nyomások formálnak azzá, amit udvariasságból még mindig emberi lénynek neveznek.

Az emberek nem szokták bevallani, hogy amit mûvelnek, az rossz. Vagy gondolkodás nélkül mûvelik, vagy okot találnak arra, hogy jónak tartsák.

Elveszíthetik a Boldogságba mint Legfőbb Jóba vetett hitüket, és akár az is előfordulhat, hogy elhiszik, az élet célja valahol az ember jelenlegi érdeklődési körén túl, azon kívül van, hogy az élet célja nem a jólét fenntartása, hanem a tudatosság elmélyítése, a tudat megtisztítása, és a tudás gyarapítása.

Milyen jól érezhetnénk magunkat, ha nem kellene egyfolytában a boldogságra gondolnunk!

Az egyetemes közboldogság állandóan forgásban tartja a gépezet kerekeit, míg az igazság és a szépség erre nem alkalmas. És persze valahányszor a tömegek megragadták a politikai hatalmat, akkor inkább a boldogság számított, nem pedig az igazság és a szépség.

Az ember azért hisz bizonyos dolgokban, mert úgy kondicionálták, hogy higgyen bennük.

Nem elég, hogy a mondatok jók legyenek; annak is jónak kell lennie, amit teszünk a mondatokkal.

A tényleges boldogság mindig meglehetősen ocsmánynak tûnik, összehasonlítva a nyomorúságot túlkompenzáló előnyökkel. És persze a stabilitás közel sem olyan látványos, mint az instabilitás. És a megelégedettségnek nincs semmi olyan vonzereje, mint a balszerencse elleni kemény küzdelemnek; nincs benne a kísértéssel folytatott harc festőisége, sem a szenvedély és kétely végzetes győzelmével nem érhet fel. A boldogság sohasem nagyszerû.

Ölelésed kábít, édes, Csókolj meg, míg rám tör a kóma, Ölelj, te kis szenvedélyes, Szeretni jobb, mint a szóma.

A kormány lényege az ülésben van, nem az ütésben.

A hit csak szervezett és irányított ostobaság.

A szeretet a legjobb politika. A legjobb nemcsak azoknak, akiket szeretnek, hanem azoknak is, akik szeretnek. (...) Ahhoz, hogy szerethessünk, türelemre, bátorságra, kitartásra van szükség. De a szeretet folyamata megszüli saját fennmaradásának eszközeit. A szeretet győzedelmeskedik, mert annak kedvéért, akit szeret, a szerető türelmes és bátor.

Zene: a csendhez legközelebbi állapot, mely kifejezi a kifejezhetetlent.