Amy Cuddy

Az erőtlenség gúzsba köt minket, ahogy azt is, amit hiszünk, tudunk és érzünk. Elrejti a valódi énünket, láthatatlanná tesz minket, idegenné saját magunk számára is.

Amikor szándékosan befolyásolni akarjuk, hogy milyen hatást teszünk másokra, természetellenesen kezdünk viselkedni. Azért nagyon nehéz feladat erővel manipulálni a benyomást, mert a kognitív és érzelmi tárházunk nem elégséges ennek megfelelő kivitelezéséhez. Ezért az eredmény hiteltelen lesz.

Noha az önbecsülés és a magabiztosság nem ugyanaz, bizonyos átfedést mutatnak egymással. A valóban magabiztos ember nem viselkedik arrogánsan, hiszen az arrogancia csak a bizonytalanság elleplezésére szolgáló vékonyka fátyol.

Az őszinte hit - önmagunkban, egy ötletben - erős pajzs, amiről lepattan a fenyegetés.

Amikor valaki hazudik, egyszerre több narratívával kell zsonglőrködnie: az igazsággal, amit tud; azzal, amit igaznak akar tudni; azzal, amit igaznak akar bemutatni; és mindazokkal az érzelmekkel, amelyek mindezekkel együtt járnak - félelem, harag, bûntudat, remény. Mindeközben pedig igyekszik hihető képet sugározni magáról, ami azonban ilyen körülmények között pokolian nehéz feladat.

Az igazság sokkal inkább megmutatkozik a cselekedeteink által, mint amennyire a szavainkon keresztül.

A fizikai és lelki hányattatások formálnak bennünket. Az előttünk álló kihívások révén nyerünk betekintést önmagunkba, és tapasztalhatjuk meg való énünket. Nem csupán el kell fogadnunk ezeket a nehézségeket, de akár meglátni bennük az erősségeinket is.

Ha hatást akarunk gyakorolni, ahhoz a bizalom a legfőbb eszköz.

Miközben azon aggódnunk, hogy mások mit gondolhatnak rólunk, nem halljuk meg, amikor elmondják, amit valóban gondolnak. Márpedig ha nem halljuk meg, válaszolni sem tudunk rá.

Ha az ember profi baseballjátékos, aki éppen ütni készül, nem lepődhet meg azon, hogy egy csomó ember éppen őt bámulja, és közülük jó pár valószínûleg magvas megjegyzéseket tesz a technikájára. Egy másik jó csomó ember viszont a sörével van elfoglalva, vagy éppen szelfizik a barátaival, és mindenestül lemarad az ütésről. "Jaj, lemaradtam! Történt valami érdekes?" - kapnak aztán észbe, talán kicsit zavartan is, amiért nem figyeltek. A helyzet tehát az, hogy az emberek valójában sokkal kevesebbet foglalkoznak velünk, mint gondolnánk, még olyankor is, amikor mi vagyunk a figyelem középpontjában. Aki pedig éppen ránk figyel, azzal se tudunk mit kezdeni. Annyit tehetünk, hogy elütjük a labdát.

Azt hisszük, hogy mindenki jóval több figyelmet szentel nekünk, mint amennyit a valóságban... és mindezt rossz szándékkal is teszi. Ettől az érzéstől roppant nehéz szabadulni.

Nem azért becsüljük túl a személyünkre irányuló figyelmet, mert annyira egocentrikusak és narcisztikusak vagyunk. A valódi ok az, hogy saját magunk számára mi vagyunk az univerzumunk közepe, ezért a világot a saját szemszögünkből szemléljük. Ez vezet el ahhoz, hogy azt hisszük, mások is a mi szempontunkból néznek a világra. Ez különösképpen azokban a helyzetekben igaz, amikor zavarban vagyunk, rossz napunk van, valami ostobaságot mondtunk. Ilyen esetekben a legtöbbünk hajlamos túlbecsülni a ránk figyelő emberek arányát.

Vicces egyébként, hogy az olimpia alatt milyen fontos számunkra a sport, majd milyen gyorsan kiveszik belőlünk az érdeklődés, amint túl vagyunk a záróünnepségen.

A mód, ahogyan percről percre megnyilvánulunk, kirajzolja előttünk az életünkön végigvezető utat.

A testünk alakítja az elménket. Az elménk alakítja a viselkedésünket. A viselkedésünk formálja a jövőnket.

Minden nehéz helyzetben noszogatnunk kell magunkat: bátorítani, hogy kicsit még bátrabbak legyünk, és mindig valamivel bátrabban, bevállalósabban cselekedni. Átlépni a félelmeink, a szorongásunk és a gyengeségünk falán. Kicsit jobban jelen lenni. És így idővel, fokozatosan, végül csak elérünk oda, ahová el akartunk jutni - még ha az elején nem is gondoltuk volna, hogy eljutunk odáig.

Az újévi fogadalmak túlságosan ambiciózusak. Célkitûzéseinkben a határ a csillagos ég: tiszta kitûnő leszek, hetente háromszor lemegyek a konditerembe és a többi. Mindezek elméletben roppant pozitív elhatározások, de a megvalósításukhoz vezető út még nyomokban sem létezik, nemhogy előttünk kanyarogna. Hogy sikerrel járjunk, ahhoz száz meg száz kisebb változtatást kéne végrehajtanunk, amelyek mellé nem jár útmutató, hogy lépésről lépésre mindent elmagyarázzon.

Amikor az elménk és a bizonytalanságaink miatt jelentéktelennek érezzük magunkat, úgy tûnik, a testünk tényleg képes emlékeztetni minket rá, hogy mindannyiunkat csillagporból gyúrtak.