Andrej Platonov

Abban, hogy valaki egyéni boldogságra törekszik, lényegében van valami megalázó, bizonytalan; csak a népért - amelynek ő is gyermeke - hozott áldozatos munkával, nagy tettekkel kezdődik az ember, és ebben rejlik beteljesülése, örök igazi boldogsága, melyet már nem pusztíthat el semmilyen csapás, bánat, keserûség.

A magányos ember nem érti meg létének célját és értelmét, de amikor eggyé forrt a teremtő néppel, a természettel, az egész világgal, a múlt és a jövő reményével - akkor feltárul előtte az a gazdag forrás, melyből táplálkoznia kell, hogy kiapadhatatlan erőre tegyen szert munkájához, létének szükségességébe vetett hitéhez.

Van olyan időszak, amikor az embereket csupán a remény s a jobb életbe vetett hit élteti, van olyan is, amikor az élő nemzedéket csak a múlt emléke nyugtatja meg, és van olyan boldog idő is, amikor az emberek szíve együtt dobog a világ történelmi fejlődésével.

Bármely pillanatban meghalhat az ember, ha elfelejti vagy nem veszi észre, hogy él, hogy feltétlenül akarnia kell valamit, s hogy nem szabad elhagynia magát.

Minden ember titkos vágya kitörni a szûk portájából, a magányból, és megismerni a világmindenséget, de ehhez meg kell találni a legelérhetőbb, legmegfelelőbb utat.

A rabszolgamunka, az elnyomatás, a kizsákmányolás sohasem csupán a kezeket, a fizikai erőt emészti el, nem - előbb az értelmet, a szívet s a lelket semmisíti meg, utána tönkremegy a test is, és akkor az ember elmenekül a halálba, eltávozik a földbe, mint erődítménybe és rejtekhelyre, nem fogva fel elemi létérdekét, s már hozzászokva ahhoz, hogy csupán álmokat lásson, és elképzelje a valószínûtlent, és abban éljen.

Nem a nap, nem az energia végtelen szétsugárzása és nem az üstökösök, nem a sötét kóborcsillagok pusztítják el az emberiséget a földön: ezek túlságosan nagyok az ilyen apró munkához. Maguk az emberek kínozzák és gyötrik agyon egymást, és a jobbak elesnek a harcban, a rosszabbak pedig állattá lesznek.

A világon nincs olyasmi, ami megvigasztalhatná a romlott emberi szívet.