Benedek István

A szerelem olyan szenvedély, amely akkor is éget, ha nincs hozzá társ. Akkor talán még kínzóbb. Mert a reménytelen szerelem édes kín, ám az egyedüllétben még a szerelem is megkeseredik.

Sohasem jó, ha a férfi túlságosan biztos abban, hogy imádják. Elbizakodottá válik, aztán meg is ijed - mert a férfiak meghátrálnak a nagy érzelem elől, nem tudják viszonozni, gúzsbakötöttnek hiszik magukat, sőt esetleg azt gondolják, a nő csak magához akarja láncolni.

Amikor az ember úgy lesi-várja valakinek a jöttét, (...) és amikor a távollétében az ember nem tud másra gondolni, egyedül csak őrá, amikor semmi és senki nem fontos, csak ő, egyedül csak ő, és amikor az ember úgy érzi, most adni szeretne, mindent-mindent nekiadni, ráhalmozni - akkor szerelmes.

Beszéltesd az embereket, akkor megszeretnek. Ne untasd őket a magad sorsával, hanem hagyd, hogy a magukét mondják. Érdekel, nem érdekel? Mindegy. Ha nem vagy kíváncsi, akkor is mutass kíváncsiságot. Az emberek hálásak azért, ha valaki meghallgatja őket.

Tudja, mi a titka annak, hogy az ember elégedett legyen önmagával? Az, hogy ne akarjon hasonlítani senkihez. Akkor aztán megtapasztalja, hogy nehéz így élni - de csak így érdemes.

Milyen rossz lehet, ha valaki örökké boldognak akar látszani, miközben végzetesen boldogtalan!

A bizalmatlanság néha jobb tanácsadó a vak bizalomnál, a gyanakvás olykor buktatóktól ment meg s maga a félelem voltaképpen vészreakció, amely az életet menti. Olyan, mint a láz vagy a fájdalom: jelzi a veszélyt, és védekezésre késztet.

A hovatartozást sohasem a származás dönti el. A nemzetiség kérdését az dönti el: ki hová tartozónak érzi magát. Nem az anyanyelv. Nem is az, hogy hol ringatták bölcsődet, vagy hol domborulnak őseid sírjai. Az anyanyelv, a bölcső meg a sír nagy erő, de önmagában nem elég..., erre világosan megtanított a történelem.

A küzdelem miszticizmus és tudomány közt nem zárult le, noha a mérleg serpenyője erősen a tudomány oldalára billent - minthogy egyre több jelenséget tudunk megmagyarázni, és egyre kevesebben elégszenek meg a misztikus magyarázattal. A miszticizmussal szembeni térhódítás: a felvilágosodás.

Az ember hajlik arra, hogy primitívnek tartson mindent, ami régi.

Nincs nehezebb rejtvény az ősi - ismeretlen - nyelvek írásrendszerénél; az emberi találékonyság örök büszkesége marad e rejtvények megfejtése.

Hû maradok ahhoz az elhatározásomhoz, hogy beszámolómat nem terhelem tájleírással, nem mondom el, hogy ez ilyen szép, az amolyan gyönyörû, emez ilyen fenséges, amaz olyan csodás - mert hiszen mi értelme volna ennek? Az ember csak halmozza a jelzőket és végül legunalmasabbá éppen az válik, ami a legszebb.

Vannak az élet "követel" rovatán adósságok, amiket a sorsnak előbb-utóbb téríteni kell.

Minden valamirevaló embernek kell hogy legyen egy Matterhornja, amit tûzön-vízen keresztül meg akar mászni. Nem a Matterhorn a szép, ha mégoly festőien világítja is meg a hold, hanem az a szép, hogy vannak matterhornjaink, amelyek kikényszerítik belőlünk az igazi emberi magatartást: a küzdést. Nem a küzdést a létért, hiszen éppen ez az, ami bennünk az állattal közös, hanem a léten felüli küzdést: azt a küzdelmet, amit nem az élet szükségletei kényszerítenek ránk, hanem emberi mivoltunk: a szenvedély.

Mindenkinek ott van a világ közepe, ahol él.

Az ember csak úgy kimond egy ilyen szólásmondást, hogy az ösvény "visz föl" ide meg ide, aztán hamar tapasztalnia kell, hogy az ösvény sehová sem "visz föl", hanem saját magunkat kell fölvinni, hátizsákunkkal együtt.

A szenvedélyhez méltó feladat kell.

A gyáva ember mindig rossz is: még akkor sem mer jó lenni, ha titkon szeretne.

Az élet így szép: ilyen csúnyán.

Folyton azzal kérkedünk, hogy leigázzuk a természetet, de még csak arra se méltat, hogy mosolyogjon rajtunk.