Birtalan Ferenc

A Hold sehol. Vak, szürke ég. Véres kötés az este. Hiányod sebe üszkösül. Új nap, ki tudja, lesz-e?

Guggoljon ide mellém, ki nem csak hallani, de érteni akar, hogy közel legyen a szívdobogásunk.

Mit vehet el a halál tőlem mindenem szétosztottam aki akart kapott belőlem talán csinálhattam volna jobban eldönti kinek hatalma mennybe jutok pokolra csakis így lehetett élnem vagy nem én lettem volna.

Már semmi sincs a semmi sincsen kezemben régen nincs-kezed semmi lóg üres bilincsben idehazudom emlékedet.

Magad, belőlem haltad el, de vagy, míg nekem vanni kell, mert egylétünkben, anyagtalan nincsed súlyát hordozom magam.

Az ember érzi semmi nem a régi körülötte jövők ragyognak de sehogy sem érti miért nem érdemelt jobbat.

Szaladnék feléd, akár egy kisgyerek. Megfognálak, megmondanám: megkerestelek.

Nem megyek hozzád már évek óta hittem így könnyebb lesz talán de nem kudarcba fulladt minden próba te vagy az egyetlen hiány.

Volt néhány évünk, véget ért. Elromlott, mindegy is, miért, hagyjuk hát végre, kit mi sért, ez, amit ránk a sors kimért.

Melléd simulok, elmesélem: butaság volt az elmenésem, de jó volt a távol. ott égett belém: hiányzol.

Lehetett volna szerelem de nem tudtam jól kitalálni hol a helyem amikor lettél azon a májusba forduló estén.

Utoljára a lélek hagyja el a süllyedő testet.

Tudom, a mesék és a valóság között húzódó határok szinte sérthetetlenek, de a remény, a hit nélkül, hogy az esti tüzek mellett a szívekből kilobogó vágyak nem válhatnak valóvá egyszer, számban megkeseredne a nyál.

Egy gyerek, ha megnő, mindent elfelejt a magasban. A törpékben pont az a rendes, hogy nem akarnak elfelejteni.