Boncza Berta

Nincsen út járatlan és nincs az a cél, amelyhez ne vezetne ösvény.

Honnan tudom én, mi lesz belőlem? - Szélsőségek, nagy álmok, nagy érzések kohója a lelkem. - De átmenet, középút nincsen benne, döggé formál majd a sorsom, szerencsét vagy szerencsétlenséget hozok-e azoknak, akiket szeretek, s a lelkem vörös szilajon fölcsapó szent lángja megéget - nem tudom. Hogy tart az élet valamiért - vakon hiszem...

Köszönöm a szereteted, de ne gondolj rólam többet, mint ami vagyok, szürke, sápadt kis küzdője az életnek, aki talán többet szenvedett, aki talán érzékenyebb, mint az átlagemberek; de aki önző, mint minden ember. Az, hogy szeretlek, talán az is önzés. - Érzem, hogy szeretetre van szükségem, és érzem, hogy ezt a szeretetet csak Te vagy képes nekem megadni.

Kezdem belátni, hogy az embereket szeretni önzésből is kell, és haragudni rájuk csak nekünk lehet rosszabb, nem azoknak, akikre haragszunk.

A fájdalom is csupán hangulat. Néha meglepi az embert, aztán távozik.

Lelkivilágomra gondolni se szeretek, olyan zavaros, szomorú, kialakulatlan kép az, amit csak a jövő fog kiformálni.

Hullaszag jön a széllel, - a rét illata. Sárgasávosan néz rám a mező, minden olyan buta, olyan szomoru, mint egy temető.

Ha bálvány vagy, ha vérző jóság, én köszönöm a napsütést, én köszönöm az ég viharját, közönyösséged súlyos talpát, a víg halált, a bús halált, aki szoknyám ráncában vár rám és odaterit majd Eléd.

A hamvát ifju szépségemnek teritettem eléd szőnyegnek, nagy szemem hivő villanását, könnyel megvert, bús ragyogását, hajam szőke, hercegi selymét, szûz testem érintetlen kelyhét dobtam égni a Te máglyádra, hogy izzóbb, szebb legyen a lángja.

Hősnek lenni, mindég hősnek, igaznak, bátornak, erősnek, izzásban élni s el nem égni, roskadó térddel égig érni.

Nem tudok térdemre hullni előtted alázatos csöndben, sorsom az arcodat keresni, viharban, napfényben meglesni, ébren várni Reád a ködben.

Kértük a vihart, - zúzzon porrá minket! Hivtuk a halált, - nem kellettünk néki! Kifáradt a vész, - s a zöldelő hantok parancsot küldtek: hősin tovább élni!

Könny szökik szemembe a rémülettől, hogy ember vagyok!

S. O. S.! - érzem, s megreszket az újság kezemben, mikor a hirt olvasom, hány ember ölt embert, lopott és csalt s ugrott ki szédülten az ablakon.

Évek múlnak el órák után, vonatok jönnek, vonatok mennek, bölcs ember nem fut a szive után.

Miért jutsz eszembe minden tavaszon? Mit várok tőled? Mit tehetsz értem? Hisz nem is tudtad, észre se vetted, meg sem ijedtél, meg sem érezted, - vonatunk összeütközött. Szivem véresre szétzúzott játék, ott maradt halva a sinek között.

Ha egyszer este lesz, jön az Isten és ölbevesz: az Isten karja jót akar, ölébe rejt és betakar.

Ha néha álmaimban fölsirok, arcodat látom. Kitárul két gőgös, kemény karom, - jöttödet várom... Te vagy az Élet, Te vagy a minden, pogány hitemben legurabb isten.

Mielőtt ifjuságom ködbevész, könnyes szeme könnyes szemembe néz.