Boris Vallejo

Az úgynevezett kudarcok sohasem akadályoztak, nem csökkentették a lelkesedésemet vagy az elszántságomat. Én egyszerûen ilyen vagyok. Nem is tekintem érdemnek. Mégis úgy hiszem, ilyen hozzáállást ki lehet alakítani azzal, hogy tudatosan mindig a hosszú távú célra tekintünk, és úgy tápláljuk az öntudatunkat, hogy rögtön szólaltassa meg a vészcsengőt, amint önsajnáló kifogásokat kezdenénk keresni.

A kezdők egyik legnagyobb problémája: nem képesek az objektivitásra a saját munkájukkal kapcsolatban, nem képesek látni. Hogyan lehet ezt megtanulni? Idő kell hozzá. Ezt senki sem tudja megtanítani. Emlékszem egyszer azt mondtam egy mûvészeti vezetőnek: "Rendben, elfogadom, hogy nem veszi meg a munkámat, de szeretném, ha megmondaná, hogy mi a baj vele." A válasza, ami akkor nem tûnt nagy segítségnek, a következő volt: "Ha maga nem látja, én nem mondhatom meg." Csak amikor elkezdtem ráébredni saját hiányosságaimra, akkor döbbentem rá arra is, mennyire igaza volt. Az ember vagy látja ezt, vagy nem. Ha nem, akkor még nem kész arra, hogy profi módon dolgozzon.

A kábítószerek sohasem érdekeltek. Az agyamat tökéletesen betölti a saját fantáziám, és ennek a tudatosságnak egy darabját sem adnám fel.

Az emberi természet ismétli önmagát.

Az üzenet, amelyet szinte egy hittérítő buzgóságával hirdetek, az erős nőkről szól, akik teljesen a maguk (...) urai. A sárkányok mindazt az erőt jelképezik, ami a nőkben található.

Szilárd meggyőződésem, hogy ahhoz, hogy igazán szeressünk másokat, először meg kell tanulnunk önmagunkat szeretni. El kell kezdenünk keresni, hogy kik és mik vagyunk, és elfogadni, amit találunk.

Egy korlátozó társadalomban felnövő fiatalemberként eszményítettem, angyalnak láttam a nőket, és nem valóságosan és méltányosan szemléltem őket. Ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy se nem angyalok, se nem démonok. Mindannyian emberek vagyunk, szabadok, hogy azok legyünk, amik vagyunk. Csupán emberek.

Nagyon gyakran mi kovácsoljuk a béklyókat, amelyek megkötöznek minket. Saját magunk rabjaivá válunk, és nem vesszük észre, hogy bilincseink nincsenek is hozzákötve megszállottságunk tárgyához.

Azt, hogy kik és milyenek vagyunk, nem mi választjuk meg, hanem ajándékba kapjuk.

A szabályok megszegésével az ember vállalja annak kockázatát, hogy téved. (...) Ugyanakkor a hibákból talán többet is lehet tanulni, mint a sikerekből. Egyébként pedig, aki sosem vállal kockázatot, és ragaszkodik a kitaposott ösvényhez, sosem fog kiemelkedni a tömegből.

Ha az ember már túljutott a tanoncságon, hogy úgy mondjam, eléggé értenie kell ahhoz, amit csinál, hogy megszegje a szabályokat.

A létező szabályok csak eszközöket jelentenek különböző célok eléréséhez. Ahogyan gyarapodunk tapasztalatokban, úgy nyílnak meg új utak tekintetünk előtt. Úgy válunk képessé rá, hogy új ösvényeket nyissunk, új eszközöket alkalmazzunk, és rájöjjünk, mi szolgálja legjobban céljainkat.

Szeretem a testeket, és olyan szépen akarom megfesteni, ahogyan csak tőlem telik. Érdekel, mit tudok kihozni egy figurából, hogy milyen jól tudom megcsinálni, hogy mennyire tudom megközelíteni a tökéletest. (...) Ugyanakkor a mûvész nagyon nagy élvezetet lelhet egy olyan alakban is, ami a kortárs mérce szerint esetleg tökéletlen.

Mindig is tudtam rajzolni. Amióta az eszemet tudom, rajzoltam, vagy festettem. Ebben az értelemben a mûvészet mindig természetes elemem volt.

Fiatalként gyakran vonzódunk a veszélyes helyzetekhez. Ez ugyancsak igaz a korai szerelmi kapcsolatainkra. Nem vagyunk elég érettek ahhoz, hogy különbséget tegyünk az igazi szerelem és a - néha veszélyes - belehabarodás, a szenvedély izgalma és az igazi veszély adrenalinja között. Egy veszélyes partnert akár erős partnernek is láthatunk. Ahogy idősebbek és remélhetőleg érettebbek leszünk, jobban látjuk a különbségeket.