Braun Róbert

Beszéltünk arról is, hogy el kéne menni Amerikába majd egyszer, és csinálni egy cross-countryt (...). Több volt, mint vágy, kevesebb, mint terv; beszédmód inkább, olyasmi, ami van, a déjá vu és a remény közötti tartományban, jövő időben, nem feltételes módban. Vissza-visszatérő gondolat, hogy ezt fogjuk csinálni, viszonylag magabiztosan; nem az a kérdés, hogy lesz-e, hanem hogy mikor?

Viszünk magunkkal magunkban eleget: szeretetet és gyûlöletet, emlékeket, élőket és halottakat, barátokat, ellenséget, régi és új életet, feleségeket, asztmát, allergiát - csak remélni tudjuk, hogy infarktust, rákot nem -, közös történeteket ezer szereplővel, megnézett filmeket és elolvasott könyveket, meg persze a magyar nyelvet, ezen gondolkodunk, beszélünk, sértődünk és nevetünk.

A hazaváltás lecsupaszítja az életet: a szülőváros nosztalgiává, a barátok többsége emlékké válik; a családot szétszakítja és összetolja, van, amit élesít, rengeteg mindent elmos és elmosódottá tesz, elválasztja a fontost a fontatlantól; ami a bőröndbe, kamionba belefér, az jön, minden más marad, örökké. (...) Ami marad, az könnyûvé tesz, a súlyok leszakadnak, a tárgyak új életet kezdenek barátoknál, ismerősöknél. Emberektől is megválunk, aki marad, marad; ez is súly volt - haver, kapcsolat, indulat, fecsegés, pletyka, utálat: ezer kiló felesleg.

A maraton vagy a hegymászás: ott van, meg kell csinálni; nem céllal vagy további szándékkal - mint a nyakkendő vagy a zsebkendő a zsebben: finom és értelmetlen.

A főzés puha ügy: megérteni, hogyan mûködik az anyag, a fizika, a kémia, mi hogyan keveredik, alakul át, ölt új formát. Olvasni róla, próbálgatni, alaptudást megszerezni, aztán lehet kísérletezni.

Egy családban lehet szabadság abban is, hogy ki mit szeret és ki mit nem; nem kell mindig együtt mozogni, lehet önálló tér, szabad akarat.

Három hét külön nem hiányt teremt, hanem teret ad.

A távolság/idő és a szeretet nem függ össze, nem a fizikai közelség ad biztonságot - nyilván néha az is -, hanem a közös világ, a mélyvilági összetartozás.

A múlt - a közhiedelemmel ellentétben - egyszerû: az emlékeket szûrjük, alakítjuk, történetté változtatjuk. A történetek meg épp olyanok, amilyennek csináljuk őket; mondatok: itt írom, kihúzok, hozzáírok, úgy, ahogy én akarom. A részletek eltûnnek, kihullanak vagy lesüllyednek az emlékezetbe, jobb esetben betokosodnak és néha-néha feltörnek váratlan zavart okozva; rosszabb esetben dolgozik és megváltoztatják a lélek kötéseit, szorongássá alakítva a jövőtől való aggódás kapcsolásait.

A jövő tiszta lap: rögzítjük a képeit, óvjuk az érzéseit, rajzoljuk az összeköttetéseit. Ha ügyesek vagyunk, olyan lesz, amilyenné formálni akarjuk. Ha ügyesek vagyunk.

Évtizedekkel ezelőtt lakást adtak a szülők a gyerekeknek - ha tudtak -, hogy elinduljanak az életben, ma nyelvet, oktatást, világlátást; többet ér, azt hiszem.

A csomagolás nehéz. Végesség van benne, szorongó lezártság, hogy el kell vinni azt, amire szükség lesz.

Mi szerencsések vagyunk, soha nem kellett bőrönddel életet váltani; nem mindenki ilyen szerencsés. Mikor mi költöztünk, kamion jött utánunk, de ez már a huszonegyedik században volt. A huszadik század kevesebb bőröndöt engedett a családnak.

Autóval mindent lehet, menni, amerre a szem ellát, határon, országon, kontinensen át. A modern városi ember autóember: beleszületik és belenő, autó hozza-viszi, kórházba be és onnan ki, bölcsibe, oviba, suliba, edzésre és partira, nyaralni, telelni, tavasszal, ősszel kirándulni; alig lehet majd szabadulni tőle.

Vannak az életben pillanatok, amikor "minden megvan": nem sok, négy vagy öt már nagyon rendben.

Az Uber igencsak ellentmondásos: van, ahol életet ment, mert nem kell állásba menni és kis befektetéssel lehet jó minőségû munkát vállalni, másutt kizsákmányol, hiszen nincs társadalombiztosítás, fizetett szabadság, pihenőidő, amennyit megy, annyit fizet. Az Uber ellen összefog a konzervatív felső közép, mert félti a kéznél lévő taxiját, amit ártámogatással kiáraz a piacról; és a baloldal, mert félti a megszerzett munkajogbiztonságot és -védelmet, ami a kiszolgáltatott alkalmazottaknak jár; közben aki használja, szereti, mert olcsó és kényelmes.

Vannak azok az ételek - a feleségem meg ne hallja -, amelyek jobbak iparian; ez a kézmûvesség átka, az az íz nem lesz meg soha: keményítő, cukor, tojásporból készülő majonéz, vessetek a mókusok elé, mindent tudok, mégis.

- Börtön? (...) Hogyan lehet túlélni? (...) - Egyszerre csak egy dolgot csináltam. Mindig csak egy dolgot. Ha cigiztem, akkor nagyon cigiztem. Ha olvastam, akkor olvastam. Ha ettem, ettem. Feltörtem az időt. Kinn többet akartam az időből, raktam egymásra mindent, három életet éltem egyszerre. Benn az idő adott volt, megtölteni kellett, hogy ne legyen üres.

A börtönévek sokszorosan számítanak, nem csak azért, ami benn történik, hanem azért is, ami utána kinn; mi vagyunk a jók, te vagy a gonosz: beleég a bőrbe.

Milyen csodálatosan szerencsések vagyunk itt mindannyian, és mennyire nem tudjuk; a háborút könyvekből ismerjük, traumáinkat, ha vannak, feloldja az idő és az élet öröme.