Brian Greene

Semmi sem izgalmasabb, mint egy olyan felfedezés, amely a feje tetejére állítja az elfogadott világképet.

Az élet nem más, mint nagyzenekarra hangszerelt fizika.

A tudomány mûvészete, amelynek Newton a mestere volt, abban rejlik, hogy olyan észszerû egyszerûsítéseket hajtunk végre, amelyek kezelhetővé teszik a problémákat, miközben elegendő mértékben megtartják lényegüket ahhoz, hogy a levont következtetések relevánsak legyenek. A kihívást az jelenti, hogy a problémák egyik csoportja esetében hatékonynak bizonyuló egyszerûsítések másoknál kevésbé lehetnek célravezetőek. Ha a bolygót szilárd golyóként modellezzük, könnyedén és pontosan kiszámíthatjuk a pályáját. Ha ellenben saját fejünket modellezzük szilárd golyóként, aligha jutunk közelebb az elme természetének megértéséhez.

Ha ön nem jártas a számok világában, akkor általában az a legjobb, ha hagyjuk, hogy az egyik fülünkön bemenő számok a másikon kijöjjenek.

Fizikai lények vagyunk, akik a részecskék hatalmas sokaságából állunk, amely részecskéket a természet törvényei irányítják. Minden, amit teszünk, és minden, amire gondolunk, ezen részecskék mozgásának felel meg. Kezet rázunk, és az ön kezét alkotó részecskék fel-le mozgatják az én kezemet alkotó részecskéket. Ha üdvözöl, akkor a hangszálait alkotó részecskék levegőrészecskéket hoznak mozgásba az ön torkában, elindítva a levegőt alkotó, egymással szakadatlanul összeütköző részecskék láncreakcióját, egyesek nekiütköznek a dobhártyámat alkotó részecskéknek, elindítanak egy impulzust a fejemben lévő részecskék közvetítésével, így meghallom, amit mondott. Az agyamban lévő részecskék reagálnak az ingerekre, kialakítják azt a gondolatot, hogy ez egy erős szorítás, ezért más részecskék segítségével jeleket továbbítanak a karomban lévő részecskékhez, amelyek a kezemet az önével szinkronban mozgatják. Mivel az összes megfigyelés, kísérlet és érvényes elmélet megerősíti, hogy a részecskék mozgását teljes mértékben meghatározzák a matematikai szabályok, éppúgy nem tudunk beavatkozni a részecskék ezen, a törvények előírásait követő mozgásába, mint ahogy nem tudjuk megváltoztatni pi értékét.

A történetmesélés a leghatékonyabb eszközünk arra, hogy befészkeljük magunkat mások elméjébe.

Bármennyire szeretnénk is az ellenkezőjét, ha elérjük a "gondolkodom, tehát vagyok" szintjét, azonnal belefutunk a viszonválaszba: "Létezem, tehát meghalok."

Az emberi szabadság nem a szándékos választásról szól. Minden, amit a tudomány eddig feltárt, csak megerősítette, hogy a valóság kibontakozásakor nem létezik ilyen akaratlagos közbenjárás. Ehelyett az emberi szabadság azt jelenti, hogy kiszabadulunk a válaszoknak abból az elszegényedett választékból, amely már régóta korlátozta az élettelen világ viselkedését.

A matematikában más valóságokkal kommunikálunk.

A matematika az, amelyhez a tudomány megállapításai lehorgonyozhatók. A bármily gondosan megválasztott és kialakított szavak csak az egyenletek fordítását jelentik.

Csupán játékszerek vagyunk, akiket a kozmosz szenvtelen szabályai ide-oda taszigálnak.

A kvantummechanikába vetett bizalmam magas, mivel az elmélet kilenc tizedesjegynél pontosabban jósolja meg a világ olyan tulajdonságait, mint például az elektron mágneses dipólmomentuma. Ezzel szemben Isten létezésébe vetett bizalmam alacsony, mert hiányoznak az ezt alátámasztó, megbízható adatok. A bizalom, ahogy ezek a példák szemléltetik, a bizonyítékok pártatlan, lényegében algoritmikus megítéléséből fakad.

Az evolúció nem állította be úgy az agyi folyamatainkat, hogy azok olyan hiteket alakítsanak ki, amelyek igazodnak a valósághoz. Úgy konfigurálta azokat, hogy az olyan hiteket részesítsék előnyben, amelyek a túlélést elősegítő magatartást generálnak. Ennek a két megfontolásnak nem kell szükségszerûen egybeesnie.

A gyors válaszok gyakran értékesebbek a megfontolt kijelentéseknél.

Mindaddig, amíg a feltételezett Isten befolyása semmilyen módon nem változtatja meg a valóság menetét, ahhoz képest, ahogyan azt a matematikai törvények megfelelően leírják, addig Isten létezése összeegyeztethető mindennel, amit megfigyelünk. Óriási a szakadék azonban a puszta összeegyeztethetőség és a magyarázó szükségesség között. Nem azért hívjuk segítségül Einstein és Schrödinger egyenleteit, Darwin és Wallace evolúciós magyarázatát, Watson és Crick kettős spirálját, valamint más tudományos eredmények hosszú sorát, mert összeegyeztethetőek a megfigyeléseinkkel, jóllehet ez természetesen így van, hanem azért, mert hatékony, részletes és előrejelzések készítésére alkalmas, magyarázó struktúrát biztosítanak megfigyeléseink megértéséhez. Ezzel a mércével mérve a vallási doktrínák nem mérvadóak.

Az a tudat, amely határozottan ragaszkodik az igazsághoz, csak a lehetőségek erőteljesen korlátozott birodalmát képes felfedezni. De egy olyan elme, amely magától értetődő természetességgel lépi át a határt a valóság és a képzelet birodalma között - miközben gondosan figyel arra, melyik melyik -, könnyedén megszokja, hogy lerázza magáról a konvencionális gondolkodás béklyóit. Az ilyen elme különösen alkalmas az innovációra és a találékonyságra.

Ha egyszer becsapsz, szégyelld magad. Ha kétszer becsapsz, talán még korai lenne magamat hibáztatni, de ha harmadik vagy negyedik alkalommal is hagyom magamat becsapni, akkor indokolt a felelősséget magamra hárítani.

A zene olyan, mindent átfogó elmélyedést adhat, amelyen belül néhány pillanatig úgy érezzük, mintha túlléptünk volna az időn.

A zene rendkívüli erővel képes mély köteléket létrehozni még azok között is, akik nincsenek családi kapcsolatban egymással, sőt különböző korokban és különböző világokban élnek.

Az állandóság olyasvalami, amelyre mi emberek vágyunk, de soha nem érjük el. Ha közel jutunk hozzá - mert elveszítjük az idő érzékelését, akár egy euforikus vagy tragikus találkozás következtében, meditáció vagy kémiai szerek hatására, esetleg valamilyen magasztos vallási vagy mûvészeti élmény eredményeként - az az élet legmeghatározóbb élményeit nyújthatja.