Buda Ferenc

Vénülve mogorva az ember. Süt a nap, s örvendeni nem mer,

Rámsírja sárgán lombját az őszi erdő. Belep a bánat.

Az ember olykor úgy tud vágyakozni, hogy égetőbben már nem is lehet. Minden csak bánatát képes fokozni, s fájó filmszalag lesz a képzelet.

El-eltûnődöm keserû csillag alatt: mivégre éltem?

Fekete szíjak feszülnek szívemen - érted aggódom.

Elkap a sodrás mibe is kapaszkodjam? Nincs szalmaszálam.

Szemem lehunyva. Gyertyám is tövig égett. Látok: sötétet.

Szerettelek és szeretlek - akarom, hát elfeledlek. Eltemetlek, de megtartlak régi szépnek, drága dalnak.

Mindenekben megtalállak, s öröm markol meg, ha látlak. Nézz rám, szólok a szemednek: ne fuss el, nagyon szeretlek!