Carlo Rovelli

Az is lehet téves, ami a világban a leginkább magától értetődőnek látszik.

Bizonytalanságunk elfogadása nemcsak a főútvonal a megismerésben, hanem a legőszintébb és legszebb választás is.

Vannak vitathatatlan remekmûvek, amelyek mélységesen megindítják az embert: ilyen Mozart Rekviemje, ilyen az Odüsszeia, a Sixtus-kápolna freskói, a Lear király. Hogy ragyogó szépségüket megragadjuk, olykor hosszas tanulóidőre van szükség. De a tiszta szépség lesz érte a jutalmunk. És nem csak az: egyszersmind a világ új szemléletmódja bontakozik ki előttünk.

Vakáció idején mindig jobban megy a tanulás, hiszen az iskola nem vonja el az ember figyelmét.

Amióta felfedeztük, hogy a Föld gömbölyû, és őrült tempóban forog, mint egy búgócsiga, azóta megértettük, hogy a valóság nem olyan, amilyennek látjuk: valahányszor megpillantjuk egy új darabját, mindig mély izgalommal tölt el bennünket. Lehullik egy újabb lepel.

Tudásunk gyarapodik, ehhez nem fér kétség. Korábban még álmunkban sem sejtett dolgokat tesz lehetővé. De ezzel a gyarapodással újabb és újabb kérdésekre kell választ találnunk. Új titkokat kell megfejteni.

A tudomány - még a kísérletezés, a mérés, a matematikai számítások és a szigorú következtetések előtt - meglátásokból, képzetekből támad. A tudományos tevékenység legfőképpen elképzeléseken alapul; a tudományos gondolkodásnak elengedhetetlen része, hogy a dolgokat az addig megszokottól eltérő módon "lássuk".

A világ rövid életû létezők szakadatlan felbukkanása és eltûnése. Rezgések együttese, mint az 1960-as évek hippivilága. Eseményekből, s nem dolgokból tevődik össze.

Maroknyi elemi részecsketípus minden; ezek a részecskék megszakítás nélkül rezegnek és hullámzanak lét és nemlét között; ott nyüzsögnek a térben akkor is, amikor úgy tûnik, semmi sincs jelen; a végtelenségig elegyednek egymással, mint valami kozmikus ábécé betûi, hogy együtt elbeszéljék a galaxisok, a számtalan csillag, a kozmikus sugarak, a napfény, a hegyek, erdők, búzamezők történetét, s nemkülönben az ünneplő fiatalok mosolyáét meg az éjszaka fekete és csillagos égboltjáét is.

Mai tudásunk peremvidékén túl a tudomány még szebb lesz. Szebbé teszi a születő gondolatok, a megérzések, a próbálkozások heve. S szebbé teszik a megkezdett utak, a lelkesedés, amelytől hajtva majd elhagyjuk őket, meg az erőfeszítés, hogy elgondoljunk valami még soha el nem gondoltat.

A fizika szélesre tárja az ablakot, hogy messzire ellássunk. S amit látunk, mind bámulatba ejt bennünket. Rádöbbenünk, hogy telis-tele vagyunk előítéletekkel, és hogy a világról alkotott intuitív képünk részleges, maradi, elégtelen. A világ a szemünk láttára, továbbra is változik, lépésről lépésre, ahogyan egyre jobban észleljük.

Csak egy vagyunk a többi között. Látva tükörképünket a többiekben és más dolgokban, rajövünk, hogy kik vagyunk.

Tudva persze, hogy bármikor tévedhetünk, minden pillanatban készen állunk arra, hogy egy újabb nyom felbukkanásakor esetleg meg kell változtatnunk gondolatainkat; de tudjuk azt is, hogy ha ügyesek vagyunk, ha helyesen értelmezzük a nyomokat, akkor a keresés eredményt fog hozni. Ez a tudomány.

Erkölcsi értékeink, indulataink, szerelmeink semmivel sem lesznek kevésbé valóságosak amiatt, hogy a természet részét alkotják, hogy osztozunk rajtuk az állatvilággal, vagy hogy fajunk sok millió éves fejlődésével alakult ki, s ez a fejlődés határozta meg őket. Sőt még igazabbak emiatt: mert valóságos létezők - maga az összetett valóság, amelyből mi magunk is összetevődünk.

Tér van épp elég odafent, és gyerekes dolog lenne azt képzelnünk, hogy a legközönségesebb galaxisok egyikének ebben az eldugott kis szegletében volna valami különleges. A földi élet csupán kis kóstoló abból, hogy mi minden megtörténhet a világegyetemben. A mi lelkünk csak egy a sok közül.

Nem hinném, hogy fajunk sokáig fenn fog maradni. Mintha nem abból a fából faragtak volna bennünket, mint a teknősbékákat - ők sok százmillió éven át léteznek ugyanabban a formában, sok százszor hosszabb ideje, mint mi. Egyik neme vagyunk egy rövid életû fajnak. Unokatestvéreink már mind kihaltak. Mi magunk meg kártevők vagyunk. Az általunk elszabadított környezeti és éghajlati változások pusztítóvá váltak, és aligha fognak bennünket megkímélni. A Földnek ez csupán lényegtelen, átmeneti üzemzavar lesz, de nem hiszem, hogy mi sértetlenül megússzuk, annál is kevésbé, mert tény, hogy a közvélemény és a politika inkább a homokba dugja a fejét, mint a strucc, s nem vesz tudomást a ránk leselkedő veszélyekről. Mi vagyunk talán az egyetlen faj a földkerekségen, amelyikben tudatosul egyedei halálának elkerülhetetlensége: félek, hogy hamarosan annak a fajnak is nekünk kell majd lennünk, amelyik tudatosan végignézi vesztének közeledtét, vagy legalábbis a maga civilizációjának pusztulását.

Úgy születünk és úgy halunk meg, mint a csillagok, egyénként és közösségként is.

Ugyanabból a csillagporból lettünk, amelyből minden más dolgok is lettek, és akár elmerülünk a fájdalomban, akár nevetünk, és felragyog arcunkon az öröm, csak azok vagyunk, amik nem tudunk nem lenni: világunk egy része.

Megszállottjai vagyunk önmagunknak. A magunk történelmét tanulmányozzuk, a magunk lelki mûködését, a magunk filozófiáját, a magunk irodalmát, a magunk isteneit. Tudásunk jókora része voltaképpen az ember szüntelen körözése önmaga körül; mintha az egész világmindenségben mi lennénk a legfontosabbak. A fizika, azt hiszem, azért tetszik nekem, mert ablakot nyit a világra, és messzire tekint - szinte friss levegőt enged a házba.

Az emberiség olyan, mint egy gyerek, aki felnövekedvén döbben rá arra, hogy a világ jóval több, mint az ő kis szobája vagy a játszótere: hogy a világ hatalmas, ezernyi dolog vár benne felfedezésre, és számtalan olyan gondolatot ébreszt, amelyek eltérnek attól, amelyek kezdetben megfordultak a fejében.