Carlo Rovelli

A tudomány (...) megmutatja, hogyan érthetjük meg jobban a világot, de azt is világossá teszi, hogy mi mindent nem tudunk még.

Bármiről legyen is szó, az idő vesztegetése nélkül bajos célt érni - ha a serdülők szülei sajnos hajlamosak is erről megfeledkezni.

Kevés olyan jó dolog van, mint az az emelkedett és felszabadító érzés, hogy van egy ötleted, amely talán beválik. Egy számítás, amely végül helytállónak bizonyul. Egy megérzés, hogy miképp is mûködhet az, amit korábban nem értettünk. A boldogságnak egy alig tudatosuló, könnyed, mégis mindent átható érzése ez, olyan, mintha az ember hirtelen jól érezné magát a világban.

Az elektromágneses mező nem búzamező; az idő tágulása Einsteinnél nem az unalom számlájára írható; a gravitáció esetében sincs szó arról, hogy valaki taszítgat és húzogat - a hasonlóságok azonban mégis nyilvánvalóak. Az analógia: egy fogalom valamely vonatkozásának újrafelhasználása valamilyen más közegben; megőrzünk valamit a jelentéséből, valami mást pedig elvetünk, éspedig úgy, hogy az új kombináció új és hatékony tartalmat adjon. A valódi tudománynak ez a mûködési elve.

Csakis így tanulhatunk: időről időre változtatnunk kell néhány, korábban magától értetődőnek tûnő alapgondolatunkon.

A mûvészet nem a mûtárgyban rejlik, még kevésbé valamiféle titokzatos, spirituális világban: a mûvészet agyunk összetettségében van jelen, az analóg kapcsolatok kaleidoszkópszerû hálózatában, amellyel neuronjaink reagálnak a tárgyra, és kialakítják a jelentésnek nevezett szövedéket. Részesei vagyunk ennek, mert kissé kizökkent bennünket mindennapjaink alvajárásából, újra örömöt kelt bennünk, hogy valami újat láthatunk a világban. A tudomány ugyanezt az örömérzetet adja.

A tudományos munka csalódások sorozata, nem mûködő dolgok, téves ötletek, sikertelen kísérletek, eredménytelen számítások, olykor-olykor az öröm pillanataival is megtûzdelve.

Mindig meg vagyunk győződve arról, hogy természetes megérzéseink helyesek: ez akadályozza meg, hogy tanuljunk. Nem a tanulás nehéz tehát, hanem túllépni a tanultakon.

Ne bízzunk túlságosan az intuitív elképzeléseinkben: a világ jóval sokszínûbb és különösebb, mintsem képzeljük.

A kutatók különös viszonyban vannak a gondolataikkal: talán senki sem teljesen őszinte, még önmagával sem, a tekintetben, hogy mennyire hisz bennük... politikailag korrektnek, józanul gondolkodónak kell lennünk, mindig be kell látnunk, hogy éppenséggel tévedhetünk is. Belül, a szívünkben azonban, ott az az őrült vágy, hogy kijelentsük: "de én biztos vagyok benne, hogy ez így van!" Beleszeretünk a magunk gondolataiba, ha meg vagyunk győződve róluk. Foggal-körömmel védelmezzük őket. Utóvégre ettől függ tudományos megbecsülésünk, amelyen úgy csüngünk, mint a gyerekek a vattacukron... és mégis... és mégis... érzelmeink legmélyén azonban sosem huny ki a kétely sem... az aggály, hogy tévedünk, hogy becsapjuk magunkat... keserédes erósz - a tudomány sem más!

Mi lehet annál nagyobb esztelenség, mint meghalni egy határért?

A Jóisten minden héten olvassa a Physical Review D-t, a híres fizikai folyóiratot. Ha talál egy neki tetsző gondolatot, akkor ripsz-ropsz, máris átülteti a gyakorlatba, átrendezve az egyetemes törvényeket.

A szavak valódi értelme végül is nem a kommunikáció, hanem az, hogy ne engedjük el a dolgokat, legyünk kapcsolatban velük. Amikor a barátainkkal, a szeretteinkkel beszélünk, nem azért tesszük ezt, hogy mondjunk nekik valamit, hanem ellenkezőleg: az csak ürügy, hogy valamit el akarunk mondani nekik, a lényeg, hogy beszélni akarunk velük.

Minden igaz szerelmi történet csak megnyílhat, de soha nem zárulhat le.

A tudomány (...): felkutatni, hogyan lehet újféleképpen gondolkodni a világról. Képesség arra, hogy folyamatosan felülbíráljuk fogalmainkat. A tudományban egy lázadó és kritikus gondolat látnoki ereje mûködik, s képes önnön fogalmi alapjainak a megváltoztatására, és akár a nullpontról kiindulva is újrarajzolhatja képünket a világról.

A nemtudásunk révén feltáruló szakadék mindig szédítő, és vonz, mint a mágnes.

Ha komolyan vesszük a kvantummechanikát, és elgondolkodunk mindarról, ami belőle következik, az szinte pszichedelikus élmény: azt várja el tőlünk, hogy így vagy úgy, de mondjunk le olyasvalamiről, ami világértelmezésünkben szilárdnak és kikezdhetetlennek látszott. Arra ösztönöz bennünket, hogy fogadjuk el: a valóság gyökeresen más, mint ahogyan elgondoltuk. Arra késztet, hogy hagyjuk tekintetünket a feneketlen mélységekbe merülni, s ne féljünk attól, hogy belesüppedünk a kifürkészhetetlenbe.

A tudományos gondolkodás mindenekelőtt azoknak az újabb és újabb módszereknek a szenvedélyes felkutatása, amelyek révén a világ elgondolható. Nem a megszerzett bizonyosságokban rejlik az ereje, épp ellenkezőleg: annak radikális tudatosulásában, hogy mekkora a tudatlanságunk. Ez a tudatosság késztet bennünket kétkedésre a tudni vélt dolgokban, és arra, hogy emiatt folytassuk a tanulást. Nem a bizonyosság kedvéért törekszünk a tudásra, épp ellenkezőleg: a bizonyosság mélységes hiánya miatt.

A természettudomány válaszai nem valamiféle véglegesség jóvoltából meggyőzőek, hanem mert a ma, tudásunk valós történetének jelen pillanatában adható legjobb válaszok. És épp azért fejlődnek folyamatosan, mert tudjuk, hogy nem tekinthetők véglegesnek.

A megismerés kezdete mindig a tisztelettudó, de mélyre hatoló lázadás a jelen tudása ellen.