Carlo Rovelli

Ez az idő. Meghitt és bensőséges. Ellenállhatatlan ereje magával ragad. A másodpercek, órák, évek rohanása az élet felé lendít bennünket, majd a semmibe taszít... úgy lakunk benne, mint hal a vízben. Létünk időben való létezés. Az idő monoton éneke táplál bennünket, kitárja előttünk a világot, felzaklat, megrémiszt, elringat.

A valóság gyakran más, mint aminek látszik: a Föld laposnak tûnik, pedig gömb alakú, s a látszat szerint a Nap kering az égen, pedig mi keringünk őkörülötte.

Az a képesség, hogy valamit megértsünk, még mielőtt látnánk, a tudományos gondolkodás legfőbb vonása.

A világ nem afféle katonai osztag, nem egy parancsnok vezényszavára halad előre; nem, a világ egymást befolyásoló események hálózata.

A múlt és a jelen - az ok és az okozat, az emlék és a remény, a lelkifurdalás és a szándék - nincs ott a világ mûködését leíró elemi törvényekben.

Ne vegyük "természetesnek" megérzéseinket és gondolatainkat: azok sokszor nálunk korábban élt tudósok merész gondolkodásának termékei.

Ami ma nekünk könnyen átláthatónak tûnik, az mind múltbeli tudományos és filozófiai erőfeszítések eredménye.

Számtalan festő- és kézmûvesmûhely lassú technikai, kulturális és mûvészi előrelépésére volt szükség ahhoz, hogy eljussunk a Sixtus-kápolnához. De a Sixtus-kápolna mennyezetét mégiscsak Michelangelo festette.

Egy elvont gondolat évszázadokkal megelőlegezhet a tudományos kutatásban később használt vagy igazolódott feltevéseket.

A világ elgondolásának legjobb módszere: a változást megismerni, s nem az állandóságot - a történést, s nem a létet.

Nem a hiány okoz fájdalmat. Hanem az érzelem, a szeretet. Ha nem létezne érzelem, nem létezne szeretet, akkor a veszteség nem járna fájdalommal. Alapjában jó és szép a hiány okozta fájdalom is, mert abból ered, ami értelmet ad az életnek.

Mi, emberi lények érzéseinkből és gondolatainkból élünk. Kicseréljük őket egymással, ha egyazon helyen és egyazon időben vagyunk, beszélünk egymással, egymás szemébe nézünk, megérintjük egymást. Ezek hálója táplál bennünket, sőt mi magunk vagyunk a találkozásoknak és a cseréknek ez a hálója.

Magas hegységben látunk egy völgyet, s azt fehér felhők egész tengere borítja. A felhők felszíne ragyogóan fénylik. Elindulunk a völgy felé. A levegő egyre párásabb lesz, majd fátyolos, az égbolt már nem kéklik; ritkás ködben találjuk magunkat. Hová lett a felhők tiszta felszíne? Eltûnt. Az átmenet fokozatos, nincs semmiféle felszín, amely elkülönítené a felhőt a magaslat tiszta levegőjétől. Érzékcsalódás lett volna? Nem; távolról így látszott. Ha jól belegondolunk, így van ez minden felszínnel. A tömör márványasztalt is ködnek látnám, ha az atomi skálán miniatûrré válnék. A világ dolgai mind elmosódottá válnak, ha közelről nézzük őket. Hol végződik pontosan a hegy, és hol kezdődik a síkság? Hol végződik a sivatag, és hol kezdődik a szavanna? Nagy szeletekre vágjuk a világot. Nekünk jelentéssel bíró fogalmakban kifejezve gondoljuk el, s azok egy bizonyos léptéknél bukkannak fel.

Ha olyan leírást adunk a világról, a térről, az időről, egy tárgyról, amely nem veszi figyelembe a nézőpontokat - amely kizárólag "kívülről" készült -, akkor sok mindent elmondhatunk ugyan, de a világ néhány kulcsfontosságú vonatkozása veszendőbe megy. A nekünk adatott világ ugyanis belülről, s nem kívülről szemlélt világ.

Önmagunknak nagyrészt azok vagyunk, amit látunk és tükröződni látunk barátaink, szerelmeink, ellenségeink szemében.

Jelenünk a múlt nyomaitól hemzseg. Valóságos történetek vagyunk önmagunk számára; elbeszélések. Én nem az a hústömeg vagyok, amelyik e pillanatban szétterül a heverőn, és a laptopján leüti az "a" betût, hanem a gondolataim: ez vagyok én, telis-tele az éppen leírandó mondat nyomaival; én magam vagyok: anyám gyengédsége, az a derûs komolyság, amellyel apám irányított; én magam vagyok: a serdülőként tett utazások, az olvasmányaim, amelyek rétegről rétegre leülepedtek az agyamban, szerelmeim, kétségbeesett lelkiállapotaim, baráti kapcsolataim, mindaz, amit írtam, amit hallgattam, az emlékezetembe vésődött arcok. Mindenekelőtt az vagyok, aki egy perccel ezelőtt öntött magának egy csésze teát. Az vagyok, aki egy pillanattal korábban bepötyögte ennek a számítógépnek a billentyûzetébe az "emlékezet" szót. Az vagyok, aki egy pillanattal ezelőtt kigondolta ezt az éppen most kiegészítendő mondatot. Ha mindez eltûnne, vajon léteznék-e akkor is? Én ez a hosszú regény vagyok: az életem.

Történetek vagyunk, azon a szemünk mögötti bonyolult húsz centiméteren tárolt történetek, vonalak, amelyeket a világ dolgainak újrakeveredésével keletkező nyomok rajzolnak ki, és amelyek arra irányulnak, hogy előre jelezzenek a növekvő entrópia felé mutató jövőbeli eseményeket ennek a hatalmas, rendezetlen univerzumnak egy kissé különös szegletében.

Ha nem sikerül szabatosan megfogalmaznunk egy problémát, akkor sokszor nem a probléma mélysége az akadály, hanem az, hogy téves a kérdésfeltevés.

Nem félek a haláltól. A szenvedéstől félek. Az öregkortól, még ha most kevésbé is, látva apám derûs és szép öregkorát. Félek a gyöngeségtől, a szeretethiánytól. A halál azonban nem riaszt. Gyerekként sem féltem tőle, akkor talán csak azért nem, mert még távolinak tûnt. De most, hatvanévesen sem jött meg a félelem. Szeretem az életet, de az élet egyszersmind erőfeszítés, szenvedés, fájdalom. A halálra megérdemelt pihenésként gondolok.

A haláltól való félelem, úgy tûnik nekem, az evolúció tévedése: sok állat erőteljes rettegéssel és meneküléssel reagál arra, ha közeledik hozzá egy ragadozó. Egészséges reakció, elkerülhetővé teszi a veszélyeket. Ez a rémület egyetlen pillanatig tart, nem tartós valami. A természetes kiválasztás eredményezte ezeket a ritka szőrû, nagy majmokat hipertrofikus frontális lebenyekkel, a jövő előrelátásának túlzott képességével. Kiváltság ez, s bizonyára segít, de ez szembesített bennünket, nagy majmokat az elkerülhetetlen halál látomásával is, s mûködésbe hozza a rettegés és a ragadozóktól való menekülés ösztönét. Egyszóval úgy gondolom, hogy a haláltól való félelem két, egymástól független evolúciós késztetés esetleges és ostoba interferenciája, nem olyasvalami, ami hasznunkra lenne vagy lenne értelme.