Cecelia Ahern

Nincs abban semmi rossz, ha az ember időről időre visszatér a szülői házba. Jót tesz a léleknek.

- Már rég össze kellett volna szedni magam. (...) Hát nem mondhatom, hogy kapkodok. Mást se csinálok, mint sajnálom magam. - Na és? Sajnáld csak, ha ez segít, és ne törődj senkivel. De aztán ne legyen bûntudatod amiatt se, hogy jól érzed magad. Vannak súlyosabb bûnök is a világban, mint hogy valaki boldog.

Ne félj újból szerelmesnek lenni. Tárd ki a szíved, és kövesd, amerre mutat.

Nem voltak nagyra törő életcéljaik. Mindössze együtt akarták leélni az életüket. (...) Szerelmesek voltak egymásba, és barátok voltak. A sors is egymásnak teremtette őket, ahogy mondani szokás. Azonban a sors egy nap meggondolta magát, és új döntést hozott.

Nincs csodálatosabb dolog annál, ha az ember szeret valakit, és viszontszeretik. De talán mégis van: ha az ember megtalálja a lélektársát. A lélektárs az a valaki, aki olyan, mint te. Õ az, aki megért, aki érez téged, mint senki más. Õ az, aki úgy szeret, mint senki más, és mindig veled marad, bármi történjen is. Azt mondják, semmi se tart örökké, én viszont szilárdan hiszek abban, hogy van örök szeretet, ami akkor is tart, ha a másik már nincs közöttünk.

Az ember futhat, olyan gyorsan és olyan messzire, ahogy csak tud, de az igazság az, hogy bárhová fut, önmaga elől úgysem menekülhet.

Úgy tûnik, pár évente összekaparom a széthullott életemet, azután újrakezdek mindent a semmiből. Mindegy, mibe fogok, mindegy, milyen elszántan próbálkozom; úgy tûnik, nem tudok felkapaszkodni a boldogság, a siker és a biztonság szédítően magas csúcsaira, mint mások. (...) Szeretnék elérni egy pontot, amikor egy pillanatra abbahagyok minden munkát, körbenézek, megkönnyebbülten felsóhajtok, és azt gondolom: végre ott vagyok, ahol lenni akartam! Valami hiányzik, tudod? Az életnek az a különleges varázsa, amit éreznem kéne... de a varázslatnak nyoma sincs.

Még mindig úton vagyok, Anya, még mindig fogva tart az életnek az az átmeneti szakasza, ahol éppen hogy megérkezem valahonnan, amit egyszer s mindenkorra magam mögött hagytam; de közben már éppen próbálok eljutni egy új helyre is. Azt hiszem, azt próbáltam mondani ezzel, hogy lélekben még mindig nem találtam meg a helyem. (...) Rájöttem, hogy az otthon nem egy hely, hanem egy érzés.

Az életkor csupán egy szám, nem egy elmeállapot vagy ürügy egy bizonyos viselkedésre.

Amikor gyerekek vagyunk, a szüleinket használjuk mérceként, hogy eldöntsük, mennyire rossz a helyzet. Ha nagyot esünk, és megütjük magunk, de még nem tudjuk eldönteni, hogy fáj-e vagy sem, egyből a szüleinkre nézünk. Ha rémülten rohannak felénk, sírni kezdünk. Ha csak nevetnek, és megcsapkodják a gonosz földet, akkor feltápászkodunk, és tovább játszunk. (...) A szülők az érzelmek fokmérői a gyerekeik számára, és ennek dominó-hatása van.

Az élet megy tovább, csak annak nem, akinek búcsút intettünk. Az emberek jönnek és mennek, és mindannyian tudjuk jól, hogy ez így megy, mégis annyira kétségbeesünk, amikor megtörténik. (...) Az életben az egyetlen bizonyosság a halál. Ez az egy biztos; az életnek ez az egy feltétele az, amivel kapcsolatban nem tévedhetünk; mégis, gyakran összetörünk tőle.

Ne hagyd, hogy az emberek átgázoljanak rajtad! (...) Ez a te életed. Ha kell valami, merj lépni, és kapd el, mert senki nem fogja tálcán eléd hozni azt, amire vágysz. A jókislányok mindig a második helyre szorulnak.

Nehéz elképzelni, hogy tudná éppen az a férfi begyógyítani a sebeimet, aki okozta őket.

A házasságunk nem egy tündérmese, nem hint rám rózsaszirmokat, és hétvégenként nem repít el Párizsba, de ha levágatom a hajam, észreveszi. Ha felöltözöm, hogy elmenjek valahová, megdicséri a ruhámat. Ha sírok, letörli a könnyeimet. És mikor magányos vagyok, szeretettel vesz körül. Ugyan kinek kell Párizs, ha megölelik helyette?

Minden apró dolog növekedni kezd, ha táplálják... A szerelem sem más. De ha ez az egész boldogtalanná tesz, hagyd a csudába, és találj valami mást, amitől annyira boldognak érzed magad, amennyire megérdemelnéd. Csak hallgass a szívedre, kövesd az ösztöneidet, és rávezetnek majd a helyes útra.

- Én milyen vagyok? - Jó kérdés... hmm, szerintem te egy hagymára hasonlítasz. (...) Azért emlékeztetsz hagymára, mert neked is sok réteged van, és ahogy múlnak az évek, mindig lehámozódik egy. Szerintem sokkal több minden van benned, mint azt az emberek gondolnák.

Minden pörög körülöttünk... az ember úgy érzi, legszívesebben azt üvöltené, "ÁLLJ"! Hogy körbenézhessen, egy-két dolgot rendjén kicsit átrendezzen, azután minden folytatódhat tovább.

A dolgok olyan gyorsan változnak. Pont, amikor megszoknál valamit, hopp! Megváltozik. Pont, amikor kezdenél megérteni valakit, hopp! Az illető felnő. Ugyanez történik Katie-vel is. Mindennap változik; akárhányszor ránézek, az arca egyre felnőttesebb. Néha már nem kell úgy tennem, mintha érdekelne, amit mond, hanem azon kapom magam, hogy tényleg érdekel. Együtt megyünk ruhát venni, és elfogadom a tanácsát. Együtt járunk ebédelni, és butaságokon vihogunk. Én pedig egyszerûen nem tudok visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor a gyermekem már nem volt gyerek többé, hanem érett ember lett.

A hibák sokkal inkább kátyúk a felfedezéshez vezető úton. A felfedezéshez vezető, marha hosszú, rögös úton, amit akadályok és veszélyek szegélyeznek.

Az ember várja a váratlant, és hisz a csodában. Aztán idősebbek leszünk, és az ártatlanság szertefoszlik. A való élet az álmok útjába áll, és ránk zuhan a felismerés, hogy nem válhatunk azzá, amivé akartunk; hogy talán meg kell elégednünk egy kicsit kevesebbel is. Miért adjuk fel a hitet önmagunkban? Miért hagyjuk, hogy tények és számok, vagy bármi más irányítsa az életünket az álmokon kívül?