Cecelia Ahern

Minden rosszban van valami jó, és minden jóban valami rossz. Persze ezt sokszor lehetetlen felismerni az adott pillanatban. Mi, emberek vagyunk az Élet megtestesítői. Az élet pedig mindig egyensúlyban van. Élet és halál, férfi és nő, jó és rossz, szép és csúnya, nyerni és veszíteni, szeretni és gyûlölni. Elveszteni és megtalálni.

Ha - olykor egészen személyes - beszélgetéseink során ki is adott néha egy-egy információmorzsát a magánéletéről, igazából semmit sem tudtam arról, milyen ő. Megalkottunk egy kis világot, a saját kis szabályaival, és ebben a világban fal volt közöttünk, melyet nem léphettünk át, legfeljebb táncolhattunk rajta egy kicsit egy-egy pajkosabb napon.

A (...) nagy drámai változások úgy hatnak az ember életére, mint a mágnes: vagy közelebb hozzák egymáshoz a szereplőket, vagy eltaszítják őket egymástól.

Nagyon fáradt és magányos lettem, és nagyon fájt a szívem a hazugságtól. Hazugság volt, hogy jobban érdekel egy sor semmi-kapcsolat senki-emberekkel, mint egy valami-kapcsolat Valakivel. Aznap reggel még emlékeztettem magam, hogy az éjszakai érzést soha ne felejtsem el. És azt sem, micsoda esztelenség volt a ház melegét a hideg éjszakára váltani. Magányos ember az, aki a valamit semmire cseréli.

Ezt (...) utáltam a gyerekekben: mindig kimondják, amit igazából már te is tudsz, csak nem akarsz beismerni. És pláne nem akarsz hallani.

Mindig úgy érezte, köze van a folyóhoz, részt akart venni az életében, lefolyni, mint az az ezernyi minden, amit a folyó magával sodort. (...) Cavan megyében még keskeny és gyors, csak később lassul és szélesedik ki. Útközben minden lemorzsolt földdarabbal magával visz egy kicsit az adott hely, az adott megye titkaiból, lelkéből. A mellékfolyói - mint egy-egy artéria, melyet az ország lüktetése tart mozgásban - mind elhozzák, és izgatott suttogással adják tovább a titkaikat, hogy az egész végül elvesszen, összekeveredjen a világ többi elsuttogott reményével és megbánásával az Atlanti-óceánban.

Volt szeretőm, ellenfelem, pasim, haverom (...). Eleget próbáltam ahhoz, hogy tudjam, hosszú távon egyik sem fog mûködni. Nem tudtam megnyílni előttük. Nem érdekelt eléggé a dolog, nem akartam eleget adni és kapni. Amit ezek a férfiak nyújtani tudtak volna, nem kellett, és ők nem értették meg, mire van szükségem.

Amikor a fájdalom elmúlik, jön a helyére a harag. Aztán amikor a harag is kifutja magát, érkezik helyette a magány. Az érzések végtelen körben követik egymást, az egyik elveszett érzés helyére mindig jön egy másik.

Van, hogy a tények, noha roppant bizarr formát öltenek, ettől még tények maradnak.

Nem volt rossz viszonyom a szüleimmel. (...) De az a helyzet, hogy én soha nem tudtam elengedni magam a társaságukban. Láttam a szemükben, hogy kit látnak bennem, és nem tetszett. Többet láttam magamból a mimikájukon, mint bármelyik tükörben. Egyeseknek van ilyen képessége: ha rád néznek, az arcuk pontosan mutatja, hogy viselkedsz.

Most már ki tudom mondani: nagyon sajnálom. Ezerszer is ezt kiáltom innen, de ő nem hallhat meg engem. Teli torokkal üvöltöm a fák és hegyek csúcsa fölött, hogy "köszönöm" és "ne haragudj", a szeretetem a tavakba öntöm, és csókokat lehelek neki a széllel, remélve, hogy valamelyik csak eljut hozzá.

Néha nem könnyû eldönteni, melyik az a néhány pillanat az életben, ami kicsit különlegesebb, mint a többi. Gyakran csak utólag ébredsz rá, hogy milyen nagy volt az előző pillanat, de addigra már véget ért.

Az ember szíve bármikor összetörhet, függetlenül attól, hány éves.

Ha bármelyikünk is azt képzelte, hogy valami nagyon különleges kezdődik el kettőnk között ezekben a percekben - nyilván mindketten ezt hittük - le kellett szállnunk a földre, mert pillanatok alatt kiderült, hogy ugyanott tartunk, ahol abbahagytuk.

Annyira választ akartam kapni az előttem tornyosuló nehéz kérdésekre, hogy elsiklottam az egyszerû válaszok fölött, még akkor is, ha majd kiverték a szemem.

Sokáig ültünk egymás mellett csendben. Ennyi év beszélgetés után egyikőnk sem tudta, mit mondjon. (...) Odahajolt hozzám, és hosszan, éhesen, erősen megcsókolt. Talán egyszerre üdvözöltük és búcsúztattuk egymást.

Annyi éven át olyan intenzíven próbáltam kifordítani az életem és mindent megkeresni, hogy közben éppen magamat felejtettem el megkeresni. Valahol elfelejtettem megkeresni, ki is vagyok én valójában.

Nagyon zavart, hogy az eltûnt dolgaim egyszerûen soha nem lettek meg. (...) Nem vágytam új dolgokra - tízéves koromtól kezdve úgy éreztem, hogy amim eltûnt, nem lehet pótolni. Nem, nem újat akartam, hanem megtalálni a régit.

Az idő nagyobb kincs az aranynál, a gyémántnál, az olajnál és minden vagyonnál. Az időből sosem jut elég, az idő vihart kavar a szívünkben, az időt csak okosan szabad eltölteni. Nem lehet becsomagolni, szalaggal átkötni és a karácsonyfa alá tenni. Időt nem lehet ajándékozni. De ami van, meg lehet egymással osztani.

Erre valók a testvérek. Hogy szekálják egymást, hogy megnehezítsék egymás életét. A gyerekek ebben nőnek fel, és ettől edződnek meg. Ez adja az alapot a felnőtt élethez.