Cecelia Ahern

Még mindig körbenézek, hogy ki segít rajtam, és remélem, hogy valaki megveregeti a vállam, vagy a fülembe súg egy jó tanácsot. De senki nem viszonozza a pillantásom. Úgy tûnik, rajtam kívül senki más nem forgolódik, hogy ellesse valahonnan, mi a teendő. Miért érzem úgy, hogy én vagyok az egyetlen, aki össze van zavarodva, és aggódik amiatt, hogy jól döntött-e, hogy merre tart? Bármerre nézek, az emberek egyszerûen boldogulnak a dolgaikkal. Lehet, hogy csak utánoznom kéne őket.

Mindannyiunknak szüksége van álmokra. Mindannyiunknak szüksége van a reményre, hogy többet is elérhetünk annál, amink van.

Mintha a világ abban a másodpercben megállt volna. Mintha eltûntek volna a körülöttünk lévő emberek. Mintha minden, ami otthon volt, megszûnt volna. Olyan volt, mintha azt a pár percet a világon csak nekünk szánták volna, mi meg csak néztük egymást. Mintha Alex életében először látta volna az arcomat. Zavarban voltam, de szórakoztatott is a dolog. Én is pont így éreztem magam. Mert ott ültem a füvön a legjobb barátommal... de valahogy minden másnak tûnt. Úgyhogy megcsókoltam. Megragadtam a pillanatot, és megcsókoltam.

Szembe kell néznem azzal, amivé válhattam volna, ahhoz, hogy megérthessem és elfogadjam azt, aki vagyok.

Az embereknek csupán időre lenne szükségük, és akkor a legtöbb dologra maguktól is rájönnének.

Az élet olyan, mint egy festmény. Egy bizarr, absztrakt festmény. Megnézzük, és azt gondoljuk, hogy kusza homály az egész. De ha jobban megnéznénk, valóban megnéznénk, megfigyelnénk, és még a képzelőerőnket is használnánk, az élet sokkal, de sokkal többet adhatna nekünk. Lehetne a képen tenger, ég, lehetnének emberek, épületek, virágkehelyben pihenő pillangók - vagy akármi, kivéve a kusza homályt, aminek korábban láttuk.

Nem vagyok szuperhős - az én különleges erőm a barátság. Odafigyelek az emberekre és meghallom, amit mondanak. Hallom a hangsúlyokat, a maguk kifejezésére használatos szavakat, és ami a legfontosabb, meghallom azt is, amit nem mondanak ki.

A világ olyan zûrzavaros - a békés otthon segített megőrizni az ép eszét. Ez volt a rejtekhely, a fészek, ahová elbújhatott a problémák elől. (...) Ide csak azt engedte be, akit akart, eldönthette, ki meddig maradhat, és otthona melyik részébe kukkanthat be. Nem úgy, mint a szív, ami engedély nélkül, sőt, kérdés nélkül hív meg embereket, és különleges helyekre viszi őket, aztán könyörög, hogy tovább maradjanak, mint tervezték.

Mindig a jók mentek el, akik nem féltek mosolyogni, akik nem féltek szeretni.

Megint csatát vesztett, fuldoklott az elméjét elárasztó emlékek tengerében. Zokogni kezdett. Először csendesen nyüszített, aztán hangosan felsírt, ahogy szíve mélyéből előtört a fájdalom. Hallotta a saját fájdalmát. Minden könnycsepp egy segélykiáltás volt, amelyre most is, mint mindig, hiába várta a választ.

Bár a barátkozás a kedvenc foglalatosságom, az elején még mindig izgulok. Mert mindig fennáll az a rémisztő lehetőség, hogy az emberek nem fognak szeretni, és ezért reszketni kezdek. Eddig szerencsém volt, de butaság lenne azt feltételezni, hogy mindig így lesz.

Vicces olyan dolgokat csinálni, amelyek általában ritkán történnek meg a való életben.

Hiszem, hogy mindenben van valami jó, ezért úgy gondolom, ha nem kellene elhagynom a legjobb barátaimat, akkor nem szerezhetnék újakat. Új barátok szerzése pedig messze a legnagyobb kedvencem.

Félt hinni... Félt, mert amikor hitt, a reményeit mintha zászlóként a magasba vonták volna, hogy mindenki lássa, ahogy a szélben lobog. Aztán erős szelek, viharok jöttek, csak azért, hogy a zászlót elrongyolják, szétszakítsák... és végül lehúzzák.

A pitypang a szerelem növénye is. Sokan úgy tartják, hogy ha elfújod a magvait, a szél elviszi a szerelmedet a szerelmedhez. Ha fújás közben kívánsz valamit, és egy levegővel sikerül minden magot elfújnod, a kívánságod teljesül.

Mennyire másképp néznek ki az emberek, amikor mélyen a szemembe néznek! Mintha átváltoznának. Ha engem kérdeznek, szerintem igaz, hogy a szem a lélek tükre.

Érezte, hogy nagyon hasonlítanak egymásra. Két magányos ember repül a szélben, mint a pitypangmagok, és cipelik egymás kívánságait. Persze, megijedt az érzései miatt. A hite minden morzsájával szemben állt ez az érzés, de hiába próbálta, a szíve mégis gyorsabban kalapált, amikor a bőrük egymáshoz ért, és nem bírta megállni, hogy ne keresse, ha úgy gondolta, a közelben lehet. Nem tudta megakadályozni, hogy megszállja gondolatait. (...) Akkor is a karjai közé keveredett, ha nem tárta ki őket. Hívatlanul állított be, mégis kinyílt előtte minden ajtó, újra meg újra. Vonzotta a jelenléte, vonzották az érzések, amelyeket kiváltott belőle, vonzotta a csend, és vonzották a szavak. Beleszeretett.

Ahogy mindent szép sorjában végiggondoltam, rájöttem, hogy életemben először van egy barátom (...), aki tökéletesen megért. És akinek valaha is volt kapcsolata valakivel, akár csak öt percre is, annak ez fontos. Mert egyszerre csak nem éreztem úgy, mintha más világban élnék, hanem azt éreztem, hogy van egy személy, akit szeretek és tisztelek, aki megkapta a szívem egy darabját, és aki ugyanúgy érez, mint én. (...) Nem éreztem már olyan egyedül magam. Sőt, ennél is többet mondok: úgy éreztem, mintha lebegnék.

A felnőttek (...) azt hiszik, már mindent tudnak. Felnőnek, könnyen felejtenek, és ahelyett, hogy nyitottak lennének és fejlődnének, inkább megválasztják, hogy miben higgyenek, és miben ne. De az ilyen dolgokat nem lehet megválasztani: az ember vagy hisz, vagy nem. (...) Cinikusabbak, elvesztik a hitüket, és csak azokat a dolgokat akarják tudni, ami a napi életüket segíti. A többi nem érdekli őket. (...) Pedig a többi teszi az életet.

Csak a gyerekek tudják pontosan, mi folyik a világon. Jobban látnak, mint a felnőttek, jobban hisznek, őszinték, és mindig, de mindig megmondják, hol a helyünk.