Cecelia Ahern

Igen, végül mind elmennek. Minden egyes ember, minden egyes alkalommal. Minden ember, aki valaha is beragyogta a napját, aki felvidította a szívét, olyan gyorsan tûnt el, mint a macska az éjszakában. Mintha a boldogság csak hétvégi mulatság lenne.

Nem az a fontos, hogy nézünk ki, hanem hogy hol a helyünk a legjobb barátunk életében. A barátok azért választják egymást, mert éppen akkor éppen olyan emberre van szükségük.

Próbálta elfojtani feltörő könnyeit, próbálta lenyelni a gombócot, amely a torkát szorította, próbálta elfojtani a gondolatait, amelyek elönteni készültek mindent. Úgy érezte, az egész világgal meg kell küzdenie, hogy a számításait keresztül ne húzzák. Küzdött azokkal, akik engedély nélkül a világába léptek. (...) Úgy érezte, egész élete csak küzdelem és küzdelem és küzdelem. És most itt ül, és még a saját érzelmeivel is meg kell küzdenie. Úgy érezte magát, mintha száz meneten lenne túl, mintha ellenfelei minden ütése, rúgása célba ért volna. Elfáradt. Az izmai fájtak, a védekezése szétesett, a sebei pedig nem gyógyulnak már olyan gyorsan.

Életében először akkor hagyta el a házat tele táskákkal, azzal az elhatározással, hogy karácsonyig vissza sem tér. (...) Mindig azt hitte, hogy megkönnyebbülés és izgalom járja majd át, amikor elmegy, de amikor végül a taxi eltávolodott, elszakítva a köldökzsinórt, ami idekötötte, rettegést és aggodalmat érzett. Nem attól félt, ami előtte állt, hanem attól, amit maga mögött hagyott.

Sohasem voltam még egy felnőtt barátja. Aki találkozott akár csak eggyel is, megmondhatja, miért. Nincs semmi érzékük a szórakozáshoz, mereven ragaszkodnak a menetrendekhez és határidőkhöz, az elképzelhető legkevésbé fontos dolgokra figyelnek, például a jelzálogokra és a számlakivonatokra, miközben mindenki tudja, hogy az esetek többségében az emberek azok, akik mosolyt csalnak az arcunkra.

Vannak a világon olyan emberek, akik egyetlenegyszer sem ölelnek meg, és sohasem játszanak veled, de akkor is szeretnek. Csak nem tudják, hogyan mutassák ki.

Hiába figyeltem és hiába próbáltam meghallani a ki nem mondott szavait, nem hallottam semmit. (...) Olyan hangos a csend körülötte mindig, hogy szinte meg lehet süketülni. Senki nem áll közel hozzá, akivel beszélhetne.

Az élet találkozásokból és elválásokból áll. Nap mint nap érkeznek új arcok az életünkbe, illedelmesen köszöntjük őket, van, aki csak néhány percig marad, mások hónapokra, és van olyan, aki egész életünkön át velünk lesz.

A szerelmet csak egy hajszál választja el a gyûlölettől. A szerelem felszabadítja a lelket, de néha egyúttal meg is fojtja. Én egy kötélen próbáltam egyensúlyozni a kettő között, nagyjából egy elefánt kecsességével. A fejem a gyûlölet felé húzott, a szívem a szerelem felé. Ingatag út volt, és néha el is estem. Olykor elég sokáig tartott, mire újra fel tudtam állni, de soha nem túl sokáig.

Idővel az ember változik, és minden évvel egy újabb réteg rakódik ránk, minden nappal egy kicsit többek vagyunk, mint azelőtt.

Az emlékeink az egyetlen kapcsolatunk a múlttal. A segítségükkel újra és újra ölelhetünk, csókolhatunk, nevethetünk és sírhatunk. Nagyon értékesek!

Mivel nőből vagyok, nem mondom ki, amit akarok, de fenntartom a jogot, hogy hisztizzek, ha nem kapom meg.

Amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. Amikor egy ablak vagy egy asztal törik el, vagy amikor egy kép leesik a falról, mind-mind zajt csap. De a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad ki. (...) Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról. Ha ad is hangot, az a belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak te. Olyan hangosan, hogy belecsendül a füled, hogy megfájdul a fejed. Fel-alá csapkod a mellkasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Így néz ki, így hangzik, csapkodó, rettegő, csapdába esett vadállat, ordít érzelmei rabjaként. Ez van a szerelemmel - senki sem érinthetetlen. Annyira vad és annyira nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártják. De amikor eltörik, mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki se hallja.

Megbeszéltük, hogy még találkozunk, de nem beszéltünk meg konkrétumokat - nem mintha bármelyikünknek is rossz érzése támadt volna. Egyszerûen úgy éreztem és valószínûleg ő is, hogy mindent megbeszéltünk, illetve amit mégsem, azt is megértettük. Nekem elég volt tudni, hogy itt van, és valószínûleg neki is elég a tudat, hogy én itt vagyok. Néha az embernek csak ennyi kell: tudni, hogy a másik van.

Az élet legrosszabb pillanataiban az ember alapvetően két dolgot tehet. Összeomlik, feladja a küzdelmet és a reményt, és arccal a földön fekve rúgkapál, ez az egyik. A másik pedig az, hogy nevet.

Van, hogy a szemünk láttára tûnik el valaki. Van, hogy az embert megtalálja egy olyan valaki, aki már jó ideje nézi. Van, hogy elveszítjük magunkat, ha nem figyelünk eléggé oda. (...) Mindenki eltûnik néha. Van, aki saját akaratából, mások náluk nagyobb erők hatására. De ha megértjük, mire szomjazik a lelkünk, világossá válik, melyik utat válasszuk. Van, hogy látjuk a kiutat, mégis szembemegyünk az ösztöneinkkel, egyre mélyebben be a sötétbe, mert a félelem, a harag és a szomorúság nem hagyja, hogy visszatérjünk. Van, hogy inkább az eltûnést választjuk, és csak keresgélünk, mert ez az egyszerûbb. Van, hogy magunk találjuk meg a kiutat. De valaki mindig, mindig ránk talál.

Az életünk időből áll. A napjainkat órákban mérjük, a fizetésünket ezeknek az óráknak alapján kapjuk, a tudásunk az évek során nő. Gyorsan bepréselünk egy kis kávészünetet a zsúfolt napunkba. Visszarohanunk az asztalunkhoz, figyeljük az órát, az életünket találkákhoz igazítjuk. Mégis az idő végül elfogy, és az ember a szíve mélyén azon gondolkodik, hogy vajon a lehető legjobban használta-e ki azokat a másodperceket, perceket, órákat, napokat, heteket, hónapokat, éveket és évtizedeket?

Minden ütés erősebbé tesz.

Nem bûn többre vágyni, mint amennyit felajánlottak.

Az élet olyan vicces, nem? Amikor azt hinné az ember, hogy már mindent kigondolt, amikor végre elkezd tervezni valamit, lelkesedik érte, úgy érzi, végre tudja, merre kell mennie, az ösvények megváltoznak, a jelek kicserélődnek, a szél másfelé fúj, északból dél lesz, keletből nyugat, és eltévedünk. Olyan könnyû szem elől téveszteni az utat, elveszíteni a helyes irányt.