Charles Bukowski

Egy írónak azt kell papírra vetnie, amit lát és érez, függetlenül a következményektől.

A környéken lakó többi gyerekkel (...) se jöttem jól ki. Persze apám se volt a segítségemre. Egyszer például vett nekem egy íjat nyíllal és mellé egy indiánfelszerelést, amikor a többiek mind cowboy ruhákban jártak.

Azoknak, akik hisznek Istenben, a nagy kérdések meg vannak válaszolva. Azonban nekünk, akik nem fogadják el rögtön Isten formuláját, a nagy válaszok nem maradnak kőbe vésve. Mi alkalmazkodunk az új helyzetekhez és felfedezésekhez. Mi alakíthatóak vagyunk. A szeretetnek nem kell parancsnak vagy a meggyőzés eszközének lennie. Én a magam Istene vagyok. Azért vagyunk, hogy elfelejtsük az egyház, az állam és az oktatási rendszerünk tanítását. Azért vagyunk, hogy sört igyunk. Azért vagyunk, hogy háborúzzunk. Azért vagyunk, hogy nevessünk, és olyan jól éljük az életünket, hogy a Halál féljen elvinni minket.

A tévé több rossz kapcsolatot tart egyben, mint a közös gyerek vagy az egyház.

Gondoljanak bele, hány millió ember él együtt úgy valakivel, hogy nem is érzi jól magát vele, hány millióan utálják az állásukat, de félnek elveszíteni azt - nem csoda, hogy úgy néz ki az arcuk, ahogy. Szinte lehetetlen úgy ránézni egy átlagember arcára, hogy végül ne kéne elfordítani a fejünket, és valami másra nézni, bármire, egy narancsra, egy kőre, egy üveg terpentinre vagy egy kutya seggére.

Néhány ember sosem őrül meg. Milyen szörnyû életük lehet!

Ha azon aggódnék, hogy az embereket mi érdekli, soha nem írnék semmit.

Olyan ember vagyok, akit a magány éltet; úgy vagyok nélküle, mint más víz vagy étel nélkül. Legyengít minden egyes nap, amikor nem tudok egy kicsit egyedül lenni. Büszkének sose voltam büszke a magányomra, de nem tudtam meglenni nélküle. A szoba sötétje olyan volt nekem, akár a napsütés.

Van egy nagy problémám az írókkal. Ha egy írónak kiadták az írásait, és sokat eladott belőlük, akkor azt gondolja magáról, hogy baromi jó író. Ha egy írónak kiadták az írásait, és csak közepes mennyiséget adott el belőle, azt gondolja magáról, hogy baromi jó író. Ha egy írónak kiadták az írásait és épphogy csak eladott belőlük, akkor azt gondolja magáról, hogy baromi jó író. Ha egy írónak sohasem adták ki az írásait, és neki se volt pénze arra, hogy kiadja, akkor pedig azt gondolja magáról, hogy szenzációsan jó író. Az igazság azonban az, hogy nagyon kevés a valódi nagyság. Sőt, majdhogynem nem is létezik.

Csak a bátrak tudnak stílusosak maradni a teljes reménytelenségben.

Nem szoktam rágyúrni a vulgaritásra. Megvárom, míg magától tör a felszínre.

Nekem mindig is gyanús volt, ha valaki másoknak akarta felolvasni a regényét. Ha nem ez a halál csókja, akkor semmi sem az.

A jóságra néha a pokol kellős közepén bukkan rá az ember.

Ugyanaz ment, mint az általános iskolában. Az erősek helyett a gyengék gyûltek körém, a szépek helyett a rondák, a győztesek helyett a vesztesek. Úgy tûnt, az a sorsom, hogy az ilyenek társaságában éljem le az életemet. Ez még nem is zavart volna annyira, az viszont annál inkább, hogy ezek a buta barmok nem tudtak leszakadni rólam. Olyan voltam, mint egy kupac szar, ami körül döngenek a legyek, ahelyett hogy virág lehettem volna, ami körül lepkék meg méhek repkednek. Egyedül szerettem volna élni, mert leginkább egymagam szerettem lenni, sokkal tisztább érzés volt, de ahhoz sajnos nem voltam elég okos, hogy megszabaduljak tőlük. Aztán lehet, hogy ők voltak a mestereim: apák más kiadásban. Akárhogy is, fárasztó volt a jelenlétük, amikor semmi másra nem vágytam, csak hogy megehessem nyugodtan a szendvicsem.

Az élet gyakran akkor a legjobb, amikor az ember nem csinál semmit, csak vakarózik meg töpreng. És ha azt mondjuk, minden értelmetlen, akkor nem lehet minden értelmetlen, mert ha tisztában vagyunk vele, hogy minden értelmetlen, akkor az, hogy tisztában vagyunk ezzel, már némi értelmet ad az egésznek. Értik, amit mondok? Amolyan optimista pesszimizmus ez.

Miért nem lehetek én egy átlagos csávó, aki egész nap csak baseballmeccset néz, és izgul, hogy mi lesz a végeredmény? Miért nem lehetek szakács, aki egész nap csak rántottát csinál, és köze nincs semmihez? Miért nem lehetek egy légy valakinek a csuklóján, akit alig érintenek meg a világ dolgai? Miért nem lehetek kakas egy tyúkólban, aki magokat csipeget? Miért pont ez jutott nekem?

Amikor az embert betemetik a nehézségek, és nem lát kiutat, lehet, hogy egy pillanatig sem foglalkozik az elveivel.

Sokan úgy gondolják, hogy ha az író szenved, akkor jobban megy neki az írás. Ez baromság. A szenvedés is olyan, mint bármi más. Ha túl sok jut belőle az embernek, tönkreteszi. A szenvedéstől való megszabadulás teremti a nagy írókat, mert az olyan jó, hogy attól az olvasó is jól fogja magát érezni.

Egy nagy mafla vagyok, akit könnyen boldoggá lehet tenni, sőt kreténül boldoggá szinte minden ok nélkül, és amikor magamra hagynak, általában elégedett vagyok. De olyan régóta élek ebben a gyûlöletben, és olyan gyakran voltam céltáblája, hogy csak az jelenti a szabadságot, a békét számomra, ha távol lehetek tőlük, ha máshol vagyok, mint ők, mindegy, hol...

Õszintén rémületbe ejtett az élet: hogy mi mindent kell megtennie egy embernek, csak hogy enni, aludni, ruházkodni tudjon. Így inkább ágyban maradtam és ittam. Mikor az ember iszik, a világ ugyanott van körülötte, de legalább egy kis időre elengedi az ember torkát.