Charles Martin

Az igazság előbb-utóbb utat tör a felszínre, ha nem kavarjuk föl a vizet.

Egyszer megkérdezted, mit nem lehet megbocsátani. (...) A szavakat. A szavakat, amelyeket nem lehet visszavonni.

A fájdalom hatására meggyőzzük magunkat, hogy ha nem nyílunk meg, és nem szeretünk újra, nem adunk esélyt az újabb sérülésre.

Botok és kövek eltörhetik a csontot, de ha meg akarsz bántani valakit úgy igazán, akkor használj szavakat.

Ha egyszer a szív összetörik... nem könnyen forr össze. (...) Olyan, mint az edzett üveg, amely millió darabra törik, és soha többé nem lehet összerakni. Legalábbis nem úgy, ahogy volt. Össze lehet kotorni, de attól az még nem lesz ablak. Csak egy halom törött, színes üveg. A szilánkokra tört szívek nem gyógyulnak meg, nem forrnak össze. Egyszerûen nem úgy mûködnek.

A legrosszabb is egy lehetőség, nem szabad félresöpörni. Nem szabad elbújni előle. Vagy elfutni. Megtörténhet. Azután ha és mire megtörténik, fel kell készülni rá. Így nem roskad össze az ember.

Fel kell mérnünk a nagyon rossz helyzeteket, és meg kell találnunk a módját, hogy javítsunk rajtuk. Minden nap olyan, akár egy sakkmérkőzés. Az ördög ellen játszunk. Legtöbbször mi nyerünk. Néha nem.

Emlékszem arra a pillanatra, amikor ráébredtem, hogy felszabadítottad bennem azt, amit csak a szerelem képes szabaddá tenni. Hogy teljes valódat nekem adtad. Önzetlenül. Fenntartások nélkül. Valami hirtelen átjárt ettől az ajándéktól. Valami, ami olyan mélyen volt bennem, ahová a szavak már nem érnek el. Ahol elbuknak a kifejezések. Ahol nincsenek titkok. Ahol csak te és én vagyunk, meg az egész, amit ketten együtt alkotunk.

Csak ritkán mondom ki azokat a szavakat, amelyeket hallani szeretnél, de azt tudom, hogy szeretlek. Teljes szívemből. Te vagy a ragasztó, amely összetart engem.

Lehetnek terveid és reményeid arra nézve, mit akarsz csinálni, meddig akarsz eljutni egy adott napon, akkor is a körülmények fogják meghatározni, mit teszel, meddig mész.

Elveszni egy dolog. Elveszettnek maradni egy másik.

Az emberi szív egyvalamire vágyik. (...) Hogy megismerjék. El lehet fojtani. El lehet sorvasztani. El lehet zárni, és körbe lehet keríteni. El lehet hallgattatni, és rá lehet csukni az ajtót. Ládába lehet csukni, és el lehet ásni. Be lehet falazni. Végül azonban a szív vágyai ledöntik az ajtót, feltámadnak, és megrepesztik a vakolatot. Nincs az a bilincs, amely örökre béklyóba kényszerítené. Bárki, aki azt hiszi, képes rá, becsapja önmagát. És a körülötte élőket. A remény sosem hal meg.

Egy vallásháborút úgy is meg lehet nyerni, ha megcsonkítod azt, amit az ellenfeled tisztel.

Egész életemben valahol nagyon mélyen őriztem mindenféle szeretetet, nehogy kiszökjön. Meg akartam tartani saját magamnak. Féltem, nehogy örökre elveszítsem. Azt hittem, ha megosztom, apránként elfogy, nekem pedig semmi sem marad.

Mindenkinek van egy zsákja, benne mindazzal, ami valaha volt, és nem tudjuk, mit kezdjünk vele. Csak amikor találkozunk valakivel, akinek teli a zsákja, a szíve pedig teljesen üres, akkor jövünk rá, mit is kezdjünk a sajátunkkal.

Ha senkinek sem kellesz, nem marad más, csak a remény. Hogy netán valakinek egyszer mégis kelleni fogsz.

Az egész több a részek összességénél. (...) Sosem egyetlen dolgon múlik az ember élete.

Az emberek egészen addig hajlandók bármit elhinni, amíg valaki be nem bizonyítja az ellenkezőjét. Akkor pedig mindkettőt elhiszik.

Az fáj a legjobban, amit a legmélyebbre temetünk.

Úgy viszonyultunk egymáshoz, mint az olaj és a víz - kényszerûségből érintkeztünk egymással, de véletlenül sem keveredtünk.