Christopher Moore

A gügyögés egyetemes nyelv. A szavak különböznek, de a jelentés és a hangzás ugyanaz.

Látsz engem sírni? Nincs semmim, így nem is vagyok a rabja semminek. Nincs semmi dolgom, így semmi nem tesz a szolgájává.

Az élet úgy terül el előttünk, mint egy végtelen bazár, és én alig várom, hogy megízleljem az édességeket.

Igyekszem rávenni az angyalt, hogy nézzük az MTV-t is, hogy onnan tanuljam meg a mostani szövegeket, de rohadjak meg, ha bármit is értek a hiphopból, még a nyelveken beszélés adományával is. Hogyhogy a buksza mindig nő, a köcsög mindig férfi, de mind a kettő lehet gyökér? Hogyhogy a csíkot felrántják, a spanglit sodorják, az anyagot meg általában lövik? Miért baj az, ha valaki retkes, és miért jó, ha tökös? Tulajdonképpen mi a különbség egy dzsí meg egy gádzsi között? A lóvét miért virítsam, ha a fuxot meg villantani kell? Megannyi égető kérdés.

Amikor végül kievickéltünk a völgyből, és már a sziklapárkányt sem láttuk, meghallottuk a jeti dalát. Semmi, sem otthon a koskürt hangja, sem a banditák csatakiáltása, sem a siratók gyászéneke, semmi, amit életemben hallottam, nem érintett meg annyira, mint a jeti dala. Magas hangú sirám volt, de szünetekkel és lüktetéssel, akár egy dobogó szív tompa hangja. Bejárta az egész völgyet. A jeti tovább kitartotta jajongó hangját, mint bármely ember. Olyan érzés volt, mintha valaki egy hatalmas flaskából folyékony szomorúságot öntött volna le a torkomon, mígnem úgy éreztem, menten összerogyok vagy kidurranok a gyásztól. Ezer éhes gyerek hangja volt, a férje sírja fölött haját tépő tízezer özvegyé, Isten halálának napján az utolsó gyászéneket zengő angyalkórusé.

Legyél egyszerûen csak része a világnak. Nem dughatsz mindent kategóriákba, nem választhatod le magadról az élményt azzal, hogy szavakat aggatsz rá. Ahogy a dalban: let it be. Csak hagyd, hogy legyen.

Az ember erejének mértéke a kegyelme mélysége.

Öt év alatt tíz férfival élt együtt. Sorozatmonogámia.

Mint a szerelem, a magánélet is akkor a legnyilvánvalóbb, amikor nincs.

Az embernek meg kell halnia, ha méltóságot akar lelni? Hát, meglehet.

Az élet egy nagy katyvasz. Bárcsak minden darab a helyére kerülne, minden szó kedves volna, minden baleset boldogan végződne! De nem így van. Az élet katyvasz. Az emberek úgy általában rohadékok.

Ha azt hiszed, él egyetlen értelmes ember is, nem tudsz semmit az emberekről.

Míg az alfahímek gyakran kitûnő fizikai tulajdonságokkal vannak megáldva – termet, erő, gyorsaság, szépség -, s az evolúció választotta ki őket eónok során azon az alapon, hogy a legerősebb éli túl és kapja meg az összes bigét, a bétahím génje nem úgy maradt fenn, hogy találkozott az ellenséggel és legyőzte, hanem hogy számított rá, és nagy ívben elkerülte. (...) A bétahím ritkán a legerősebb, vagy a leggyorsabb, de mert számít a veszélyre, számban messze felülmúlja az alfahím vetélytársakat. A világot az alfahímek vezetik, de a világ gépezete a bétahímek csapágyán forog.

Ez a nő össze tudná törni a szívem. Ezért a nőért szívesen elégnék. Ezt a nőt el tudnám veszteni, utána keményen inni, mély értelmû verseket írni, és a csatornában halni meg tüdőgyulladásban. Ezért a nőért.

Nem a tökélyt kereste, csak olyasvalakit, aki elég biztonságérzetet ad neki, hogy bizonytalan maradhasson.

Ha tudod, hogy a jövő sötét, nincs értelme kapkodni.

A múltad nem változtathatod meg, úgyhogy csak elpazarolod a jelent a bûntudatra.

Ha egyáltalán változott valamit, csak még sugárzóbb lett, még érzékibb, még nőiesebb. Nem tudtam hová lenni. Gondolom belül csalódásra készültem, azt hittem, hogy az idő meg a szerelmem olyanná formált egy emléket, amihez nincs az a nő, aki felér.

Az érzékeket felülmúlja a jelentés, A jelentések fölött áll az eszmélet, Az eszméletnél több az Ébredet, Az Ébredet fölött pedig a Lélek áll.

Az ember nem hihet abban, amiben nem hisz.