Amikor végül kievickéltünk a völgyből, és már a sziklapárkányt sem láttuk, meghallottuk a jeti dalát. Semmi, sem otthon a koskürt hangja, sem a banditák csatakiáltása, sem a siratók gyászéneke, semmi, amit életemben hallottam, nem érintett meg annyira, mint a jeti dala. Magas hangú sirám volt, de szünetekkel és lüktetéssel, akár egy dobogó szív tompa hangja. Bejárta az egész völgyet. A jeti tovább kitartotta jajongó hangját, mint bármely ember. Olyan érzés volt, mintha valaki egy hatalmas flaskából folyékony szomorúságot öntött volna le a torkomon, mígnem úgy éreztem, menten összerogyok vagy kidurranok a gyásztól. Ezer éhes gyerek hangja volt, a férje sírja fölött haját tépő tízezer özvegyé, Isten halálának napján az utolsó gyászéneket zengő angyalkórusé.