Cseh Katalin

Úgy élünk mint két társbérlő a hétköznapi létezésben egymásnak tartozunk de nem egymáshoz.

A bizonytalanság olyan, mint a mozgólépcső, amit sohasem helyeznek üzemen kívül.

Amikor félek, szomorú is vagyok, és a szívem egy nehezék, amikor nem félek, jókedvû vagyok, s a szívem egy buborék.

A szorgalmas ember sem mindig viszi sokra az életben, ráadásul még álmatlanságban is szenved.

A lusta ember nem sokra viszi az életben, de legalább kialussza magát.

A hiányérzet olyan, mint egy üres váza, ami lezuhant az asztalról, s darabokra tört. Már nem lehet összerakni, csak arra lehet gondolni, hogy milyen volt épen, vagy milyen lehetne, ha ép volna.

A képzeletben az a jó, hogy mindig mûködőképes, nem romlik el, mint például egy háztartási gép, s éjjel-nappal nyitva tart, mint a sarki bolt.

Csalódás az, amikor hirtelen elszakad az a bizonyos selyemcérna, ami összefûzi az én szívem csücskét a te szíved csücskével. Újabb selyemcérna már nem szerezhető be, mert ami elszakadt, egyszeri volt és megismételhetetlen.

A nappali álmok velünk maradnak, amíg megvalósulnak. Ha nem valósulnak meg, akkor életünk végéig kísérnek és kísértnek.

Az éjjeli álmok reggelre eltûnnek, mint az aranyalmák a Tündér Ilona és Árgyélus királyfi címû mesében.

A szerelem be van zárva a szívembe, mint egy madár a kalitkába. Egyszer majd kiszabadul, és szárnyalni kezd.

Az iskola az a hely, ahol megállapítják a gyerekekről, hogy buták vagy okosak, illetve lusták vagy szorgalmasak, és hogy engedelmesek-e vagy kezelhetetlenek.

A bizalom olyan, mint egy láthatatlan selyemcérna, ami összefûzi az én szívem csücskét a te szíved csücskével.

Éjjel a nagy csöndben kilopóztam, a lépcsőkön valahogy leosontam, fogtam végig a korlátot, hozzám értek a hiányok: (...) A hiányok azóta bennem csak gyûlnek, napközben szundítnak, éjjel ébren ülnek.

Néha úgy érzem, hogy Isten is elhagyott, nemtörődöm, mellőz, máskor ott áll az éjszakámban, nem siet, marad, hosszan elidőz, mert lelkemben kihunynak csillagok, de mindig újabbak gyúlnak; jelzik-e s meddig irányát a végtelen belső útnak?

Világtalan vagyok, mondjátok ti, látók. Én kifele már nem, csak befele látok.