Cserna-Szabó András

Ilyen az ember, nem az ő hibája, a Jóisten teremti ilyenre vagy olyanra az embereket, az ember nem sokat tehet erről.

A világban nemcsak az erő számít, de az ész és a fürgeség is jó valamire.

Rendnek kell lenni a világban, az egyik ember erre születik, a másik meg arra, nem lehet minden ember egyenlő, ezt csak a délibábos eszû szociálisták gondolják, mert ha minden ember egyenlő lenne, akkor feje tetejére állana a világ, és a király a pöcegödörbe zuhanna, a koldus meg lekváros kalácsot zabálna a király trónszékében, (...) és a pék se sütne kenyeret, miért is sütne másokra, ha ő is egyenlő mindenkivel, és akkor azonnal eljönne a világvége a lovasokkal, úgy, ahogyan az meg vagyon írva, a Háborúval, az Éhínséggel, a Halállal és a Ragállyal.

Az asszonyi féltékenység igen erős démon, úgy mondják, még a halálban sem hagyja el a fehérnépet.

A bitófán is csak addig nehéz lógni, míg az ember meg nem szokja.

A vénasszonyokat azért teremtette az úristen, hogy pletykázzanak, semmi egyébre.

Amíg van élet, addig remény is van.

A betegséggel szembe lehet szállani, de a halállal nem, mert a halál erősebb mindennél.

Mindenkiben két ember lakik, az a másik néha napokig áll elrejtőzve, mint valami árnyék vagy kísértet a padlás kéményéhez lapulva, de nyomban lejön a padlásról az első pohár bor után.

Előbb-utóbb mindenki belelovalja magát, ha a saját hivatásáról faggatják.

Mindég az nyer az életben, aki többet lát.

Nagy veszedelem esetén csakis a rettenthetetlen bátorság segít, és aki megijed, az elveszett, az a halál fia.

A külső embernek van ideje, mása sincs, mint ideje, csak a városi ember rohan mindég, a pusztán nincsen nagy sietség, csakis akkor, ha pandúr nyargal a legény nyomában.

Az a haza, amely az Ördöggel cimborál, vagy akár csak kicsinyt is kokettál a Sátánnal, az folyton s folyvást ugyanazokba a bûnökbe fog beleesni, ugyanazokat a hibákat fogja elkövetni, rendszerről rendszerre, és az a haza a hibáit, a bûneit soha nem fogja megvallani, meggyónni, hanem egyik bûnös szisztémából a következő bûnös szisztémába fog lépni, húzva maga után régi bûneit, mint macska farkára kötött, zörgő bádogkanalat, körbe-körbe járva az őrületig.

Aki variál, az reá babrál, különben sem kell folyton okoskodni, mert az élet értelmét egy szóban öszve lehet foglalni: "sömmi".

Mindönki sömmiből lött, és sömmivé is lösz, hiába a sok agyalás, érözés, gürcölés mög kajtatás egy életön át, hiába a tisztösség, hiába a gazembörség, mindön hiába, nem marad abbúl sömmi az égvilágon (...)! A halál elsöpör, és mesemondás idő múlva már a nevödet se tudják.

A vak koldus többet lát, mint a látó.

Tök mindegy, hogy az író kinek ír: magának, az olvasónak, a kritikusnak, a kánonnak, az Istennek, az örökkévalóságnak. Úgyis csak azt tud írni, amit a tehetsége és a szorgalma megenged. (...) Az írói szándék és a végeredmény tehát két külön dolog. Csak a könyv számít, az, hogy az író milyen hülyeségeket beszél össze, az már nem annyira. Az idővel lekopik.

Az író mindig olvasó is, és ez az olvasó mindig nagyon nagy hatással van az íróra.

Minden mondat jó valahová.