Csirmaz Luca

Nem mindig tûnik fel, ha kihúzzák a lábunk alól a talajt. A talajvesztés történhet szép lassan, hogy csak visszatekintve tûnjön fel, mekkora volt a gond. Az adott helyzetben ugyanis minden figyelmünkkel arra összpontosítunk, hogy most csak ezen legyünk túl.

Minden galaxis közepén egy fekete lyuk van, és mi megszállottan keringünk körülötte, mint hideg fehér fényû lámpáknál a bogarak. (...) Akkor talán nem is olyan nagy baj, hogy az én középpontom is fekete.

Az ítélkezés és a magány kéz a kézben jár.

Annyiféleképp fájhat. És annyiféleképp lehet elfelejteni, hogy sehogy sem kellene, hogy fájjon.

Egy alaktalan lyukkal a mellkasomon születtem, és mióta az eszemet tudom, próbálom ráfogni valakire, hogy ő okozza.

Az önismeret útján artikulálatlan fájdalommal indulunk, amelyre aztán elkezdünk végre szavakat keresni. Amint találunk rá néhányat, eszeveszetten kapaszkodunk beléjük, mert akkor legalább néhány pontot össze lehet kötni abban a zavaros és hatalmas térben, ami a lelkünk.

Azt várni, hogy egyszer annyira meggyógyuljunk, hogy aztán soha többé ne törjenek elő a nehéz érzéseink, olyan, mintha azt várnánk, hogy ha most az egyszer igazán alaposan megfürdünk, akkor soha többé nem válunk majd koszossá.

Ha önbizalmat akarsz, el kell engedned azt, aki profitál abból, ha megkérdőjelezed magad. Ha szeretnéd tisztelni magad, el kell engedned azt, aki arra épít, hogy ezt úgysem teszed.

A szégyen azé, aki bánt, és nem azé, akit bántanak.

Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy folyamatosan háborúba járjunk, akkor is, amikor már nem lenne muszáj, soha nem fogjuk megtapasztalni azt a békét, amelyet úgy irigylünk másoktól.

Két egymásba kapaszkodó fulladozó szinkronúszása az ürességben. Ezek azok a helyzetek és cselekedetek, amelyekről tudjuk, hogy már rég nem ezt kellene csinálnunk. Érezzük, hogy mindez csak kivesz belőlünk, hogy azért cserébe, hogy valamit kapjunk - mint egy rossz hitelnél ezerszer annyit kell visszaadnunk. Ahogy áramlunk ki az önelhagyásból, szembe kell néznünk majd azzal, hogy az, amihez olyan kitartóan ragaszkodtunk, nem az, aminek látni akartuk.

Nem azon kell dolgoznunk, hogy megérdemeljünk bármit is. Csak azon, hogy elhiggyük, végig megérdemeltük.

Nem lehet súrlódás nélkül hûek maradni magunkhoz. Ha láthatóvá válunk, lesz árnyékunk is. Ha hallhatóvá tesszük véleményünk, szükségleteinket, az nem fog mindig mindenkinek tetszeni. Ha szeretnénk mély kapcsolatokat, el kell bírnunk az abból eredő hullámzást is, ami arról szól: két külön ember vagyunk, és jogunk van különböző döntésekre, véleményre, érzésekre.

Ha hûségesek szeretnénk maradni ahhoz az élethez, amelyre vágyunk, el kell engednünk olyan emberek kezét, akik bebizonyították, hogy nem illenek bele.

Tudod, néha a dolgoknak akkor van végük, amikor nem számítasz rá. A befejezés valóban rá sem hederít, hogy te mennyit matekoztál. De van, hogy amikor már rég vártad, mégis váratlanul ér.

Egy embert nemcsak meg-, de kiismerni is lehet.

A növekedéssel együtt jár a kinövés is. Ilyenkor pedig bekapcsolhat a minősítés, az agyalás utólag, hogy mi értelme is volt az adott dolognak, mikor nem is jó nekem. Közben azt elfelejtjük, hogy mindig a mostban lehet csak megérezni valamit. Azt pontosan sosem tudom felidézni egészében, hogy régen milyen volt nekem, csak emlékezhetek töredékekre belőle, jelentősen átszínezve azzal, amit ma hiszek. És minden bizonnyal volt okom régen úgy dönteni, hogy az a dolog kell, hiába, hogy most már nem. Meg kell szavaznom ezt a bizalmat magamnak.

Legyél az, akinek hangosabb a dicsérete, mint az utálkozása!

Depresszióval élni a mindennapjainkat olyan, mintha egy házi libát akarnánk repülni tanítani. Ha nagyon akarjuk, rövid ideig menni fog, de baromi messze áll a természetességtől.

A mély fájdalomban mély értelmet keresni nem opció, hanem az egyetlen lehetőség a túlélésre.