Csitáry-Hock Tamás

A kincs értékét a hiány határozza meg. A hiányban érzed, mit jelent neked. Mennyit jelent. Mennyit jelentesz. Nekem. Mindent.

Minden karácsony újabb ajándék, újabb meglepetés. És mennyi karácsony volt már. Mennyi karácsonyom. És mennyi ajándék. De még soha ilyen csodálatos. Soha olyan kedves, drága, mint az, amit ma, ezen a karácsonyon kaptam. Egy ajándékot, amit soha nem feledek. Egy egyszerû, mégis gyönyörû ajándékot. Egy könnycseppet. Ami a szemed sarkából bújt elő.

Nem az számít, mennyi időt élek. Csak az, hogy mennyit élek boldogságban. Mert a boldogság nem az idő hosszától függ, nem lehet idővel mérni. A boldogságot veled mérem.

A világban (...) számtalan szépség van, amiket magamba gyûjthetek, s eggyé válva szépítik az életet. De hiába minden szépség, ha a legfontosabb hiányzik belőle. Mert akkor ízetlen, használhatatlan, élvezhetetlen az egész. Ha te hiányzol belőle.

Az igazi tükör nem csak a külsőségeidet mutatja. Hanem azt is, amit a szem nem lát. Ami rejtve van. Előtted is. Amit a tükör nélkül sosem látnál meg. És ez a fontos. Hogy itt állsz előttem. A legértékesebb tükör. És megmutatsz magamnak.

Lehetne szerelem... száz is, ezer is. Bármennyi. Lángoló, szép, kellemes, magával ragadó. Lehetne fájó, felkavaró, szenvedélyes vagy csendes. Lehetne bármilyen, lehetne bármennyi. Lehetne szerelem. De már nem lehet. Már nincs szerelem, nincs lángolás. Már te vagy. Csak te. A mindennél több, a mindennél szebb. A rendkívüli, az egyetlen, a felkavaró. A fájdalmas, a csodálatos, a kívánatos. A mélység és a magasság, a vihar és a csend, a pillanatnyi és az örök. A minden.

Cserélünk... néha könnyen, néha nehezebben, alkudozva, méregetve. Már egészen kicsi korunk óta. A játékainkat, kártyanaptárainkat, kisautóinkat, lemezeinket, bélyegeket, régi pénzeket... aztán lakást, autót, néha hazát. Mennyi mindent. Cserélünk. Ahogy én is tettem oly sokszor. És akár ma is. De van valami, amit soha, semmiért, semennyiért nem adnék, nem cserélnék. A veled töltött pillanatokat, perceket, órákat.

Te vagy a Mikulás. Az igazi. Aki nem csak egy napon érkezik, nem csak egy napon ad. Hanem mindig. Aki pontosan ismer, és mindig azt adja, amit kell. Amire szükségem van. Nem kell levelet írnom, nem kell kérnem. Adod. Mert figyelsz rám. És te jobban tudod, mikor mire van szükségem, mint én.

Az igazi Mikulás ilyen. Figyel, szeret, és ad. Pont úgy, mint te.

Akartalak... mindennél jobban, mindenkinél jobban. Megtalálni, felfedezni, szeretni. Veled lenni, megélni az életet. Akartam. Akartalak. Aztán mást is akartam. Felejteni. Nem szeretni. Elveszíteni az úton, nem gondolni rád. Soha, soha, soha. Soha nem tudni rólad. De nem lehetett. Nem lehet. Felejteni, nem szeretni, elveszíteni. Csak egyet lehet. Megtalálni. Újra és újra és újra. Szeretni.

Napban fürdik az arcod... fény és árnyék játéka rajta. Kecses fényjáték, mely a tavaszt hozza el szívembe is. A napsugarak simogatása bőrödön nyugalmat áraszt. Benned és bennem. A látvány elgondolkodtat, rabul ejt... van-e szebb ennél a világon? Ez egy olyan pillanat, amiért érdemes volt felkelni, érdemes élni. A mi pillanatunk.

Van egy kéz... ami szatyrokat cipel, fakanalat fog, mos, tereget, kertet rendez... tele van erővel. De ugyanaz a kéz melegséget áraszt, ha hátamhoz ér, simogat, átölel. Árad a melegség, átjár. Mert van ilyen kéz. A te kezed.

A léleknek is van színe... igen, van. A tiéd kék. Gyönyörû kék. Tengerkék. Benne van a tenger végtelen nyugalma, féktelen szenvedélye, vadsága. És benne van a szeretet mélysége, és a bizalomé, a biztonságé. Benne pezseg az élet, megszámlálhatatlan csodával, szépséggel, izgalommal. Igen. A te lelked csodálatos kék. Érzem. És látom.

Valóság épül... kövekből, téglából, gerendákból, megfogható, látható anyagokból. De nem itt kezdődött. Nem a kövekkel, téglákkal, gerendákkal. A valóság építése nem velük kezdődött. Hanem álmaiddal. Mert a valóság álmokból épül. A te álmaidból. Az én álmaimból. Vágyainkból. Amit belül érzel, amit belül érzek, amit akarok, amit akarsz. Õszintén. Szívből. Szívvel. Önzetlenül. Ez a valóság alapja. Minden valóságé. Az álom. A tiéd és az enyém.

Szeretem magamat... és ez jó. Nagyon jó. De nem önmagában. Mert nem csak magamat szeretem. Téged szeretlek. Mély, igazi, önzetlen szeretettel, végtelen szerelemmel. Mert hozzád tartozom. És te hozzám. Mert te vagy én, és én vagyok te. Egyek vagyunk. Egy lélek. És így nem csak téged szeretlek. Hanem önmagamat is. Benned.

Ketyeg az óra... pontosan másodpercenként. Jelzi a múló időt. És ha hallod ezt a monoton ketyegést, ha számon tartod a napokat, órákat, perceket, ha pontosan tudod, mikor és mit tettél és teszel, akkor megfeledkeztél a legfontosabbról: az életről.

Bár menekülni akartál, mégis belebotlottál. Véletlenül. És a véletlenek sora egyre bővül, egyre több és több lesz. Így épül Csodahíd a véletlenekből. Két lélek között. Nem véletlenül.

Senki más nincs itt. Csak te és ő. Ti ketten. Úgy tûnik. De valaki mégis van itt. Valaki, aki ebben a titokzatos csendben, ebben a meghitt pillanatban, ebben az ölelésben láthatatlan kézzel összeköt két lelket. Egy érzéssé.

Semmi más dolgod nincs ma, csak annyi, hogy szépen lerakod a sarokba a hétköznapokat, jól betakargatod őket, és reggel útnak indulsz, és kikapcsolsz... és elfelejted a kellemetlenségeket, macerákat. És élvezed az erdő csendjét, a madárdalt és a lepkék táncát. mert más dolgod nem lesz. Csak élvezni az életet. Ilyen egyszerû.

Van egy különleges találkozás. Minden másnál több, szebb, értékesebb. Semmihez sem mérhető, semmivel sem mérhető. Talán csak csodákkal. Mert a legszebb dolog a világon, ha találkozol valakivel, akivel egy a lelked. Mert ebből a találkozásból csodák születnek.