Csitáry-Hock Tamás

Már megint ez a vekker... milyen borzalmas erre ébredni. Mennyivel jobb madárdalra, vagy kellemes zeneszóra. Vagy éppen kávéillatra. Mennyivel szebb az ébredés, a reggel, a nap, ha így ébredsz. Valami szépre. De a legszebb rá ébredni. Egy reggel arra ébredni, hogy ő van, létezik, hogy megtaláltad. És ráébredni, hogy ez mennyire jó neked. Hogy ez a legjobb. A legszebb ébredés. A rá-ébredés.

Csak a "most" létezik. Csak abban szabad élni, abban hinni, arra figyelni. (...) Hiszen a jövőt nem ígérhetjük. De csak egy ok miatt. Mert törékenyek vagyunk. Mert emberek vagyunk és halandók. Ezért csak a "most" lehet a miénk.

Most ajándékokat kapsz. Ezen a napon. A születésed napján. Sok-sok meglepetést. Sok-sok dobozban, csomagban. Ám az igazi Ajándék nem a dobozokban van, nem szép papírokkal becsomagolva. Az Ajándék másutt van. Az Ajándék, az igazi, éppen az, aki mindezeket kapja. Te magad vagy az Ajándék. Mert megszülettél. Mert csodás része lettél a világnak. Ajándéka.

Te vagy minden. Egy hihetetlen erős kötelék. Ami köt, mégis szabadságot ad. Neked és nekem egyaránt. És most már teljesen rá merem bízni magam erre a kötelékre. Hiszek benne. Velem vagy, veled vagyok. Bárhol, bármikor. Ha nem látlak, ha nem hallom a hangod, akkor is. Az igaz szeretetben.

A szív számára egyetlen racionalitás létezik: a szeretet. Miért ne szerethetnélek úgy és annyira, ahogy és amennyire ő diktálja? Hiszen úgyis annyit veszel el belőle, amennyit szeretnél, amennyi neked jó. Ahogy a forrásból is folyamatosan ömlik a víz, és annyit iszol belőle, amennyi éppen kell. Ami éppen felüdít, oltja szomjadat, de nem terhel meg. És szívem forrásából is bőséges szeretet árad. Ha bármikor szükséged van rá, ülj le partjára, és igyál belőle. A tiéd.

A csodák születéséhez előbb egy másik csodának kell megszületnie. És megszületett. Igen. Azon a napon, amikor megláttad a fényt, amikor felsírtál. Egy Csodával gazdagodtam én. Veled. Olyan Csodával, aki csodát varázsolt az életembe. Azon a napon, amikor én is megláttam a fényt. A te fényedet.

Milyen mély lehet a szív? Nem tudom. Keresem, keresem a mélységét, ahol a szeretet lakozik. A szeretet, amit te keltettél életre. Ami a tiéd. De nem találom. Annyira mélyen lakozik benne. Bennem. Nem találom, csak érzem. Érezlek. Nagyon-nagyon mélyen. Szívem mélyén. A Szeretetet. Téged.

Szükségem van rád... nem a szépségedért. Nem a mosolyodért, a nevetésedért. Nem a jókedvedért, az érintésedért. Nem azért, mert csodálatos veled a találkozás. Nem a tópartért, nem a templomért, nem az ölelésért. Nem a közelségért. Nem csak ezért. Hanem a rossz kedvedért, az aggodalmaidért, a fájdalmaidért. A fáradtan is szép arcodért. A szúrásodért, a kemény szavakért, a távolságért. Mindenért. Mindenért, ami te vagy.

Te vagy a szeretet bennem, és te tanítasz a szeretetre bennem. Az igaz, őszinte, önzetlen szeretetre. És ezt a leckét meg akarom tanulni. Mert tudnom kell. Tudnom kell szeretni. Mert akarok szeretni. Akarlak szeretni. Ahogyan neked jó. S így lesz jó nekem is.

Tegnap megláttam a csodát... Amit már hányszor szerettem volna szavakba önteni, elmondani. Hogy milyen. Hogy mit jelent. És most megláttam. Milyen egyszerû volt, milyen könnyen elmesélhetem. Mert ott volt ő velünk. Belőlünk, bennünk született. És ott láttam mosolyodban, nevetésedben, ott volt minden mozdulatodban, a felszabadultság élményében, az együtt megélt pillanatokban. És szép volt. Mindennél szebb. Mert te voltál. Mert te lettél maga a Csoda.

Ugye, gyönyörû? A tûz, ami lobog benne. Ahogy ropognak az izzó fák, ahogy pattog a parázs. Ahogy ülünk itt ketten, szótlanul, a lángok fényében. Ahogy átölellek, s te pontosan tudod, mit mondok ebben az ölelésben. Ahogy ez a tûz, ahogy ez a meleg, ahogy ez az érzés beszél helyettem... helyetted. És mi ülünk. Ketten egy kandalló előtt. A szívünk előtt.

Van a napkelte... a lenyûgöző. A talányos. Hiszen mindig más. Leírhatatlan, ahogy naponta más és más, pillanatról pillanatra más és más, milliónyi szépséget ad, leírhatatlan színeinek gazdagsága az élénk vöröstől a titokzatos halvány rózsaszínig. Talányosan mutatja meg magát neked, és talán magában hordozza napodat. Mindig elvarázsol, mindig rabul ejt. Megunhatatlan. De van, amikor nem így kel a Nap. Nem színekbe burkolózva, nem talányosan játszva, nem tündökölve. Hanem talán kócosan, álmos szemekkel, gyûrött arcocskával, nyûgösen. Nem ragyogva, nem pompázva. Mégis, mégis ez a legszebb napkelte, minden napfelkelte közt a legcsodálatosabb. Aki talán minden reggel ilyen, kócos, álmos, gyûrött, nyûgös... mégis, megunhatatlan. Mert a legszebb napkelte. Õ. A Kedves... Létezik ilyen napkelte.

Mesélsz... és én hallgatlak. Boldogan. Mert ez a mese csodálatos. Mert ez a mese igaz. Mert ez a mese kettőnké. Mert ebben a mesében mindent meghallok. Mindent, amit szavakkal nem mondasz el. Mindent, ami a szavakon túl van. És én hallom ezt a mesét. A legszebbet. Amit a szemeiddel mesélsz. Amit a szemeimmel hallgatok. Kettőnk csendjében.

Kincseket mutatnak... felbecsülhetetlen értékû tárgyakat. Nagyon szépek. A történelem darabjai, a múlt felidézői. Elképzelem, amikor ezek a tárgyak nem vitrinben álltak, hanem a hétköznapi élet kiegészítői voltak. Ma pedig felbecsülhetetlen értékû kincsek. Nézem őket, lenyûgöznek. Szép kincsek. De a legszebb kincs nem a szemem előtt van. Nem vitrinben. A legszebb, legdrágább kincs a szívemben van. Életem legértékesebb, legszebb része. A szívemben. Ott őrzöm. Õrizlek. Téged.

A legszebb kilátás szívem ablakából nyílik, amelyen keresztül látom egy csodás tó végtelenségét, az alattunk tovatûnő folyó erejét, egy szelíden nyíló rózsa pirosát, egy csodás vers megható sorait... a világ végtelen szépségét. Téged.

Elvesztette... a cipőjét. Mert sietett, mert menekült. Előled. És önmaga elől. De közben elveszített valamit. A cipőjét. Az üvegcipőt. Amit te megtaláltál. És ami pontosan illeszkedik a lábához. De te ennél többet találtál. Mert nem a cipőjét találtad meg. Hanem a lelkét. Ami pontosan illeszkedik. A lelkedhez.

Tökéletes nap... Mert annyi jó dolog történt. Élmények. Találkozások. Beszélgetések. Új dolgok. És élvezem. Jól érzem magam. De mégsem ezektől tökéletes. A nap legszebb pillanata az, amikor csoda történik. Megmagyarázhatatlan csoda. Az, amikor az egyik lélek megérinti a másikat... amikor mosolyt tud csalni az arcodra, megnevettet, és érzem, ahogy szívedben felenged a jég, múlik a feszültség. Igen, ez. Ez a nap legcsodásabb, legszebb pillanata. Titokzatos csoda.

Szavak... De nem csak azok. Nem csak betûk, nem csak szótagok. Ezek most egy dobozzá válnak. Egy szép dobozzá. Ebbe csomagolom azt, amit küldeni szeretnék. Ez pedig nem más, mint a szeretet. Az enyém... neked. Ezt küldöm most ezekben a szavakban. A szódobozban.

A zene gyógyít... Nyugtat, békességet ad. A lágy dallam elvarázsol, békét hoz a szívedbe, elfelejtesz mindent. Árad feléd, árad beléd. Szétárad benned, feloldja a félelmeket, aggodalmakat, a fájdalmakat. Megnyugtat. Megnyugtatsz. Mert te vagy a zene. A dallam. A legszebb. Ez a dallam árad felém, amikor meghallom hangodat. És szeretem a hangodat. Szeretem hallgatni. (...) Betöltesz, megnyugtatsz, elvarázsolsz. Meggyógyítasz. A legszebb zenével. Önmagaddal.

A jövő... titok. És a legcsodálatosabb ajándék mindig az, amire várunk, de nem tudhatjuk, hogy megkapjuk-e. És ha egy napon mégis megkapjuk, az életünk legboldogabb pillanata lesz. A legnagyobb, legszebb. És az ajándék örökre a legbecsesebb, legszebb kincsünk lesz.