Csitáry-Hock Tamás

Az út nem az ajtón túl kezdődik... Hanem éppen ott, ahol állsz. A lábad alatt. És ha nem lépsz, akkor az ajtóig sem jutsz el. Lehet, hogy kevésnek érzel egy lépést, de ha azt sem teszed meg, sosem látod meg az utat az ajtón túl. És a holnapot sem. Mert a holnap sem "majd" kezdődik, hanem most. Ma. Minden holnap a mában indul, és lehet, hogy kevésnek tûnik a mai tett, de holnap látod az eredményét. A mai "kevés" a holnap "mindene" lesz. Csak indulni kell. A mában. Az ajtó felé. A holnap felé.

Lehet rosszul is szeretni... Igen, lehet. Nem hiszed? Pedig így van. Ha úgy szereted a másikat, ahogyan neked jó. És nem neki. Ha nem figyelsz rá, nem nézed azt, hogy mire vágyik, mit mond a lelke, mi okoz neki jó érzést. És lehet, hogy te egészen mást akarsz adni neki. Ölelést apró kézfogás helyett, szavakat csend helyett, szomorúságot mosoly helyett. Igen. Ez a titok. Meghallgatni a másikat... figyelni rá. Meglátni, mire van szüksége. És azt adni neki. Ez a szeretet. A jó szeretet.

Meghívlak egy kávéra... Vagy egy sétára. Egy beszélgetésre. Igen, meghívlak. De nem kávéra, nem sétára, nem beszélgetésre. Sokkal többre. Az életre.

Mosolyogsz... úgy, ahogyan azt szavakban már nem tudom elmondani. Mert ez a mosoly más. Ahogyan a benne lévő érzés is. Ez a mosoly csak az enyém, ezt a mosolyt csak én látom. Csak én kapom. És ez a mosoly csapda. Aki beleesik, az elveszett. Többé már nincs. Már nincs az, aki addig volt. Nem létezik. Már egy új ember van. Aki addig megbújt benne. Valahol nagyon mélyen. És nem mert előjönni. De most csapdába esett. És elveszett. A mosolyban. Ahol megtalálta önmagát. És szabad lett. És szabad lettem. Mert beleestem. A csapdába. Mosolyodba.

Meglátod... és milyen gyönyörû. Muszáj megmentened ezt a pillanatot. És már fogod is a gépet, és kattintasz. Kész a kép. Rajta egy szép pillanattal. Egy pillangóval, egy naplementével, egy tóval... ami megragadott. Amit szeretnél magaddal vinni. És albumba tenni. Egy darabkáját az élet csodáinak. De nem csak a gépeddel mentheted meg. A lelkeddel is. Lelkünk minden csodás pillanatunkat lefotózza. (...) Ez a mi legszebb kincsünk. Ez az album. Lélekalbum.

Akkor is, ha néha fáj... akkor is legyünk egymásnak. Mert kaphat-e az ember nagyobb ajándékot, mint hogy megtalálja azt, akiben lelke másik fele lakozik? Nem. Még akkor sem, ha időnként beleszakad a szíve. (...) Tudom, hogy néha fájnia kell. Különös módon. És így még azt is akarom. Mert abban is ott vagy. Ott van az őszinte szereteted. És így még a fájdalom is erősít. Talán tisztít. Talán időnként segít a továbblépésben. Segít, hogy a földön is tudjunk maradni. Mert szárnyalni sem veszélytelen. Ha lezuhanunk, ha túl közel megyünk a Naphoz, elveszítjük egymást. És ezt nem szabad. Meg kell őriznünk egymást. Akkor is, ha néha fáj.

Mást mutat a naptár, és mást érez a szív. A naptár időt mutat, a szív időtlenséget.

Bízol benne... megőrzi titkodat. Mert a barátod. Mert a testvéred. Mert a szülőd. Ezért megosztod vele. De nem mindet. Nem mindent. Lehetnek titkaid, amiket elmondasz másoknak. Néhányat. Nem mindet. De egy napon érkezik valaki... valaki, aki nem barátod, nem testvéred, nem szülőd. Sőt, még csak nem is a szerelmed. Valaki más. Valaki több. Mindennél és mindenkinél több. Akiben feltétel nélkül bízol. Akinek nem csak néhányat mondasz el titkaidból. Akire mindet rábízod. Sőt a legnagyobb titkodat is: az életedet. Feltételek nélkül, kételyek nélkül. Ez több, mint bizalom. Ez a legszebb érzés. Az összetartozás érzése.

Van egy gyógyszer... nagyon különleges. (...) Minden benne van. Amire szükséged van. Gyógyír mindenre. Egyszerre szeretet, bizalom, hit, erő, gyengédség... nincs jobb orvosság a világon. Minden benne van, ami az élethez kell. A boldog, felszabadult élethez. Adagolása nincs korlátokhoz kötve, sőt, az a legjobb, ha minél többet kapsz belőle naponta. A legtökéletesebb orvosság... mellékhatások nélkül. Úgy hívják: ölelés.

Van, hogy az úton egyedül kell menned. Mert a te utad, a te feladatod. Csak te járhatod be, senki más, mert neked kell a rád váró akadályokat leküzdened, mert a cél a te célod.

Nézed a vizet. Az eget. A felhőket. A naplementét. A végtelent. A mindent. Újra. Mint már annyiszor. Lenyûgöz, elvarázsol, magával repít. Nézed, nézed, nézed. És most... most megpillantasz valamit. (...) Kirajzolódik egy arc, egy álomarc. Õ. És te csak állsz, és nem találod a szavakat ebben a csodálatos egységben. Csak gyenge kifejezéseket: gyönyörû, bámulatos, lenyûgöző. Az egyetlen arc. Amiben te már nem csak az álomarcot látod. Hanem az álomszívet is.

Megérinted... talán csak éppen hogy. Talán a bőrötök nem is ér egymáshoz, csak a karokon lévő pici szőrszálak simogatják egymást. Mégis érzitek. Mégis csodálatos érzés, nyugalom, bizalom, szeretet árad rajtuk keresztül egymás felé. Hihetetlen erő van benne, hihetetlen érzések szabadulnak fel ebben az aprócska érintésben. És megnyugszol. Ebben a pillanatban megáll körülötted minden. Nem beszéltétek meg az érintést, mégis, mindketten tudjátok, hogy kell. Érzitek, nem tehettek mást. Muszáj, mert érezni kell a másikat. Így is. Mert lélekben egyek vagytok. És a test követi a lelket.

Egy pad is válhat kényelmes fotellé, és egy kényelmes fotel is lehet priccs. Attól függ, kivel osztod meg.

Reggel van... ketten fekszünk az ágyban. És a legcsodásabb látvány vár most rám. Tudom. Mindjárt. Kellemes ez a pillanat, mert tudom, hogy mindjárt megpillantom. Még élvezem a várakozást, nem kapkodom el. Ízlelgetem magamban az érzést. Hogy milyen csodás lesz. Mert mindjárt kinyitom a szemem, és a világ legszebb látványa fogad. A te arcod.

Az életed nem akkor kezdődik, amikor meglátod a fényt. Hanem egy másik pillanatban. Egy találkozással, egy mosollyal, egy zavart kézfogással. Amikor meglátod Õt. Amikor megtalálod.

A kincs helyét nem tudod kitalálni. Csak megérezni lehet. Mert a kincs ott rejtőzik egy dalban, egy meghitt pillanatban, egy szivárványban, vagy egy virágban. Sok-sok apróságban, a legegyszerûbb dolgokban. De ha szíveddel rátalálsz, megérzed, hogy ezek többé már nem apróságok. Mert a legdrágábbat adják neked.

Üzenetet kapsz... a legszebb üzenetet. Pedig nem szavakkal írták. Te mégis el tudod olvasni. De senki más. Csak te. Nincs tolmács, kódfejtő, nincs senki, aki rajtad kívül értené. Mert ennek a nyelvnek a szavait ti alkottátok. Együtt. Érzésekből, helyekből, történetekből. És ő ezen a nyelven írta az üzenetet. A neked szólót. Csak neked.

A festő az utolsó ecsetvonáshoz ér... és elkészül a mû. A nagy mû. Aminek csodájára jár az egész világ. Csak állsz a kép előtt. És nem érted, mi olyan különös rajta. Nem tudod, miért megfejthetetlen a mosoly. Nem tudod, mit rejtett el benne a Mester. Pedig egyszerû. A Mester nem az arcot örökítette meg. Nem a külső szépséget vitte vászonra. Valami mást. Azt, ami belül lakozik. A lényeget. Mert ő tudta, hogy az igazi szépség belül kezdődik és kívül ér véget. Az arcon. A szemekben. Az ajkakon. A mosolyon. Az Õ mosolyán.

Tartozol... de te mégsem bánod. Mert ennek a tartozásnak nincs mértéke, nincs lejárati ideje. Nem pénzben, nem aranyban mérik. Egészen másban. Talán mosolyban. Vagy szívdobbanásban. Mert ez a legszebb tartozás. Mert nem "valakinek" tartozol. Hanem "Valakihez". Hozzá.

Szerintem szép vagy... szerinted nem. Pedig ugyanazt látjuk. Csak nem ugyanúgy. Mert ha önmagadat nézed, csak a szemeddel látsz. Ha a másikat, akkor a lelkeddel is. Ezért lehetsz örökre elégedetlen a tükörben látott képpel, és ezért tarthatom én ugyanezt a képet a világ legcsodálatosabb látványának. Téged.