David Brooks

Az alázatosság felszabadít annak kényszere alól, hogy folyton azt próbáljuk bizonygatni, milyen nagyszerûek is vagyunk mi, míg az egoizmus egy falánk szörnyeteg, ami csak önmagával törődik, folyton versengésre és figyelemre éhes.

A bölcsesség nem információhalmaz, sokkal inkább egyfajta morális képesség arra, hogy tudjuk, mit nem tudunk, és hogy rájöjjünk, miként kezelhetjük a tudatlanságunkat, a bizonytalanságunkat és a korlátainkat.

A gyengeségeink ellen folytatott harc nem magányos küzdelem. Senki sem képes önmaga fejlesztésére teljesen egyedül. Az egyéni akarat, indíték, szenvedély és jellem nem elég erős ahhoz, hogy egymagában csatába szálljon az önzéssel, a kevélységgel, az irigységgel és az önámítással. Mindenkinek szüksége van a külvilág - családtagok, barátok, felmenők, szabályok, hagyományok, intézmények, vizsgáztatók és hívők esetében Isten - bátorító támogatására.

Életünket úgy alakítjuk, mint egy üzleti tervet. Először számba vesszük a tehetségünket és az érdeklődésünket, majd célokat tûzünk ki, és a célokhoz vezető utat köztes kis elérendő eredményekkel tûzdeljük tele. Utána stratégiát dolgozunk ki, hogyan is érhetnénk célt, és azokat a dolgokat, melyek segíthetnek eljutni a célunkhoz, gondosan különválasztjuk azoktól, melyek ugyan sürgetőnek tûnnek, de csak hátráltatnak a cél elérésében. Ha idejekorán meghatározunk egy reális célt, és megfelelően rugalmas a stratégiánk, céltudatos életet élhetünk.

Ha a munkánk vagy a karrierünk nem felel meg számunkra, akkor másvalamibe kezdünk. A hivatását azonban nem választja az ember. A szóban is benne van, hogy minket hívnak. Akinek hivatása van, úgy érzi, nincs választása, engedelmeskednie kell a hívásnak, különben nem talál rá a saját életfeladatára, küldetésére.

A hivatástudattal bíró ember nem azért az emberi jogok élharcosa, nem azért gyógyít betegeket, ír nagy hatású regényeket, vagy mûködtet segélyszervezetet, mert az valamilyen költség-haszon elemzés szerint megéri neki. Az ilyen ember magasabb rendû célok szolgálatába állítja az elhivatottságát, és minél nehezebb dolga van, annál elszántabban küzd ezekért a célokért.

Minden erénynek megvan a maga gyarló párja. A tartózkodás erénye mellett előszeretettel bukkan fel az elzárkózás.

A fő oka annak, hogy a bûn nélkülözhetetlen részét alkotja mentális rendszerünknek, az az, hogy bûn nélkül az egész jellemépítő módszer csődöt mond. Amióta világ a világ, az emberek dicsőséget mindig külső cselekedetek végrehajtásával szereztek, de a jellemük szilárdításához mindig is lelki bûneiket kellett legyőzniük.

A bûn veszedelmessége abban rejlik, hogy önmagából táplálkozik. A ma megkötött kis morális kompromisszumok miatt másnap már jobban hajlunk a komolyabb, nagyobb erkölcsi kompromisszumokra.

Aki hazudik magának, hamarosan már nem lesz képes megkülönböztetni, mikor hazudik magának, és mikor nem.

Az önmagunkra ébredés, amikor elkezdünk a nekünk megfelelő módon "mûködni", nem automatikus folyamat. Inkább a szüléshez hasonlítható: nagy erőkifejtés és erőlködés szükséges, mire rácsodálkozhatunk a fantasztikus eredményre. Nem merül ki a magabiztosságban és a cselekvésre való hajlandóságban sem. Megtörténhet viszont bármikor, vagy soha.

A szerelem zsarnok. Hatására feltárjuk lelkünk legmélyebb, legsérülékenyebb régióit, és feladjuk az illúziót, hogy képesek vagyunk az önuralomra.

A szerelem megváltoztatja az ént, hatására alábbhagy önmagunk iránti szeretetünk, a többi ember érdekesebbnek kezd látszani számunkra, mint saját magunk.

A szerelmes ember talán úgy érzi, személyes boldogságát keresi, de ez csak illúzió. Valójában a másik emberrel való összeolvadást keresi, és ha ez az összeolvadás a boldogság ellen hat, hát szinte bizonyosan az összeolvadást választja.

A sikeres házasság ötvenévnyi beszélgetés, mely mind közelebb visz a szív és az elme összeolvadásához. A szerelem az öröm és a bánat megosztásában mutatkozik meg, és abban a végső megállapításban, hogy immár azzá lettünk, akit szeretünk.

Aki szerelmes, az egymást követő kis felemelő érzéseket élt meg, mint még soha így előtte, mintha az életnek egy eddig elzárt része nyílna meg előtte: imádat, remény, kétség, lehetőség, félelem, eksztázis, féltékenység, fájdalom kavarognak benne őrült iramban.

A szerelem behódolás, nem pedig döntés.

A szerelem azt várja tőlünk, hogy hajítsuk sutba megszokott gondolkodásunkat, és teljes erővel zúdítsuk ki magunkból a szeretetet, ne pedig kiskanállal mérjük.

A szerelmet nem érdekli a hatékonyság, sem a biztos dolgok: valamilyen perverz okból még élvezi is az akadályokat, és többnyire nem a körültekintés viszi győzelemre.

Az önuralom az izomhoz hasonlatos: ha arra kényszerülünk, hogy naponta sokszor használjuk az önuralmunkat, elfáradunk, és estére már nem lesz elegendő erőnk az önuralmunk megőrzéséhez. A szeretet azonban pont fordítva mûködik. Minél többet szeretünk, annál több szeretetre vagyunk képesek.