Dean Ray Koontz

A gyermekkor és a kamaszkor vak, perzselő haragja volt ez, irányítatlan, forrongó érzelem, amely - mint a szelep nélküli tartályban gomolygó gőz - bármelyik pillanatban kirobbanhatott.

Az éjszínû tömeg eltakarta előle a csillagokat, a jövő fényeit, kilátástalanná tette az életét, de ugyanakkor vigaszt is kínált annak, aki arra vágyott, hogy lenyúljon érte a halál.

Magával még nem fordult elő, hogy az éjszaka közepén felriadt, és érezte, hogy közeleg a vég? Olyan, mint egy ezer mérföld magas árhullám. Fölénk emelkedik, sötétebb az éjszakánál, hideg, és le fog csapni ránk, elsöpör minket... Nem érzett még ilyesmit?

A feje tetejére állt minden. A rossz a jó helyére telepedett, mi pedig megvakultunk, és már azt sem látjuk, mi a különbség a kettő között.

Vége lesz az időknek, a világnak, ennek az egész kuplerájnak, amit létrehoztunk magunk körül. Az egészet össze fogják hajtani, és félre fogják tenni, mint valami molyrágta szőnyeget.

Az emberek (...) nem olyanok, mint az almák vagy a narancsok; az ő esetükben a héj színéből és állapotából nem lehet megállapítani, milyen ízû a hús.

Rájött, a düh annak árt a legtöbbet, aki szabadjára ereszti magában. Megértette, hogy nagy mértékben az embertől, és nem a sorstól függ, hogy keserûségben vagy boldogságban éli le az életét; hogy a békét a megváltoztathatatlanba való beletörődés révén lehet elérni; hogy a család és a barátok adják az élet értelmét, és hogy a létezés célja a másokkal való törődés.

Talán több kárt okozott volna, ha hirtelen nem döbben rá, milyen felesleges az egész. Bûnbánatra tanítani Istent? Nevetséges. Egyszerûen nem tudta keresztüljuttatni fájdalmát és dühét az acélfüggönyön, ami ezt a világot elválasztja attól a másiktól. Ha létezik egyáltalán másik világ.

A valóságtabletta keserû gyógyszer, de megakadályozza a remények elvesztése utáni összeomlást.

Persze a remény éppen ezért veszélyes: felemeli az embert, édes érzésekkel balzsamozza, aztán elereszti, és magára hagyja. Minél feljebb visz, annál megsemmisítőbb a zuhanás. A remény hiánya azonban talán még ennél is borzasztóbb.

A remény elröppenő madár, megfakuló fény, kő, amely szétmorzsolódik, ha az ember a markába szorítja, ha belekapaszkodik.

A holtakat nem lehet feltámasztani, de legalább igazságot lehet szolgáltatni nekik. Igazságot, ami az ő számukra már semmit sem jelent, de új célként állhat a gyötrődő élő előtt.

Az egyik másodpercben még minden szép és jó, ám az óramutató arrébb kettyen, és a jövő már nem a lehetőségek és a csodák gyönyörû parkja, mint korábban, hanem kínzókamra, amelyben csak az örökre letûnt múlt néhány emléke adhat erőt a túléléshez.

Mi jobb: a biztos halál tudata, vagy a csalfa remény?

Lehet, hogy már az egész világon nincs olyan zug, ami biztonságos lenne a számára? Alig fogalmazódott meg benne a kérdés, máris tudta a választ. Nincs ilyen hely, és nem is lesz. Sehol és soha sem lehet biztonságban.

Az élet nem más, mint egy küzdelemsorozat.

Lehet, hogy a teljes közömbösség nem a belső békét teremti meg, hanem az emberben szunnyadó gonoszságot szabadítja fel?

Valami arra ösztönözte, hogy menjen vissza a biztonságot kínáló partra. Elnémította magában a vékony, parancsoló hangot, és maradt – úgy érezte, a lábához préselődő víztömegben állva, a hatalmas vízmasina dörömbölését hallgatva megtalálta azt a nyugalmat, amire már oly régen vágyott. Örökkévaló ritmusok, értelem nélküli mozdulatok, a változatlanság békéje.

A világ a feje tetejére állt. A hazugságok igazsággá változtak, az igazságból hazugság lett; a lehetetlen lehetségessé vált, az ártatlanból bûnös lett.

A remény úgy pattogott végig a férfi tósötét szívének felszínén, akár a lapos kő a vízen.