Douwe Draaisma

Bármilyen hatalmas legyen is egy emlékezet, akármilyen nemes dolgok töltsék is meg, a halál egy pillanat alatt eltöröl mindent.

A neurológiai és fiziológiai folyamatok mindig csak az álmok feltételeit jellemzik, nem az álmodott történetet, azt pedig végképp nem, amit ez a történet az álmodónak jelent.

Amikor lefekszünk aludni, negyedfordulatot tesz a világ, elbillen "kilencven sötétlő fokkal", s ilyenkor a nappal még szépen egymáson fekvő gondolatok egyszerre úgy merednek föl, mint fatörzsek egy sûrû vadonban. Ilyen áthatolhatatlanul sûrû az álmok kutatása is, s vele együtt az az irodalom, amiben lecsapódik. Örökös félhomály, utakat alig találni, és a csapásokat, amelyeket mások vágtak, csakhamar megint benövi a televény. Egy ilyen erdő titokzatos erővel vonzza az embert. De aki visszatér belőle, és szabad eget lát a feje felett, fel is lélegzik, hogy nem nyelte el a rengeteg.

Bármilyen halk is a motor, minden hûtőszekrény búg egy kicsit. Ez a búgás, habár a hûtési mechanizmushoz tartozik, nem beépített elem. Naivitás azt kérdezni: "Voltaképpen mire jó ez a búgás a hûtőszekrényben?" De még ennél is nagyobb hiba így érvelni: "Ha nem lenne jó valamire, már réges-rég kidobták volna a tervezők." Pedig éppen itt vannak tévedésben, akik szerint az álmot, ha semmilyen funkciója nem lenne, már nyilván kirostálta volna az evolúció. Ennek épp a fordítottja igaz: addig, amíg a REM-alvás evolúciós funkcióval bír, az álom is az uszályában maradhat.

Bizonyos szavaknak muszáj volna létezniük.

Ha egy elbeszélés úgy kezdődik: "egy páciensem..." vagy "egy barátom...", akkor az nemritkán magáról az elbeszélőről fog szólni.

Egy olyan társadalomban, mint a miénk, folytonosan megmérettetik az ember. Az, ami oly vidáman indul, mondjuk egy óvodai cipőbekötő-diplomával, később felvételi, érettségi és záróvizsgákban, pályázati és értékelő interjúkban, assessmentekben és tenure trackekben csúcsosodik ki. Ha valaki nem üti meg a mércét - megbukik, nem jut be, kudarcot vall -, annak gyorsan híre megy, és ezzel a kockázattal feszülten, szorongva nézünk szembe. És eddig csak a hivatalos, nyilvános erőpróbákról szóltunk. Sok vágyunkról és törekvésünkről talán senki sem tud, és ezek is csalódásba, kiábrándulásba torkollhatnak.

A megismételt kísérleteknek nincs túl nagy tekintélyük a pszichológiában. Jóllehet senki sem vonja kétségbe, hogy az ismétlések lényegi jelentőségûek - ha másért nem, hogy kiszûrjék a csalást és a véletleneket, illetve hogy meghatározzák az eredmények altalánosíthatóságát -, mégis a lehetetlennel határos megjelentetni őket. De nem is lehet velük babérokra törni: hallottunk már olyat, hogy valakinek egy kísérlet briliáns megismétlése fûződik a nevéhez?

Filozófiai értelemben a fekete-fehér fénykép nem megelőzte, hanem követte a színes fénykép feltalálását, ahogy a korai film is csak a hangsáv feltalálása után lett némafilm. De a példa azt is szemlélteti, milyen veszélyekkel jár, ha a korábbi generációknak feltett kérdéseinket a mai értelemben még nem használatos terminusokkal fogalmazzuk meg.

Nem kell ahhoz valamilyen - nyugatiak számára - egzotikus kultúrában vagy tradícióban felnőni, hogy félelmetes értelmezést adjunk egy önmagában is félelmet keltő élménynek.

Ha az embernek választania kell egy idősebb és egy fiatalabb szerető között, jobb, ha az idősebbet választja - de nem azért, mert az idősebb tapasztaltabb, hanem mert hálásabb lesz a döntésért.