Douwe Draaisma

Nem mindig a jó ok az eredeti indíték.

Ami a felfedezést követi, fontosabb, mint maga a felfedezés.

A felejtés olyannyira része az emlékezetnek, ahogy az élesztő a tésztának.

A gyermek emlékezete egy olyan motorra hasonlít, mely a döcögő indulás után azonnal leáll.

Az emlékezetet valójában a feledés uralja.

Legszívesebben a felejthetetlen pillanatokat fényképezzük le - nyilvánvalóan annak a tudatában, hogy még a felejthetetlent is elfelejthetjük. Reménykedünk benne, hogy a fényképek majd támogatni fogják az emlékezetünket, de előbb vagy utóbb azon kapjuk magunkat, hogy épp a fényképek, mégpedig főként a portrék, kezdik elhalványítani az emlékeinket. Elhunyt szeretteinkről őrzött emlékképeink esetében a fénykép az emlék elé kúszik.

Ha tíz embert kérdezünk az első emlékéről, tíz különböző történetet fogunk kapni - ha 350 embert, akkor sablonokat.

A gyerekek még szüleik szemén keresztül mérik fel a körülöttük lévő világot.

Az emlékezet csak rövid ideig képes tárolni a hasonló emlékeket, de utána ugyanaz a forgatókönyv elnyeli, láthatatlanná teszi őket.

Bármi is a felejtés magyarázata, a következményei mély melankóliával tölthetnek el minket. A kezdet túl későn jön el. Látod, ahogy az épp kétéves fiad a nagyapjával játszik, és tudod, hogy ami később az első emléke lesz, legkorábban majd másfél év múlva rögzül. Elkeseredetten tudatosul benned, hogy mi hiányzik a kisgyerekből: egy gomb rec felirattal, és egy piros lámpa, amely megnyugtatóan mutatja, hogy az agya épp rögzíti a képet.

Az őszinteség nem azonos a pártatlansággal.

Egy történésre vonatkozó emlékeken minden esetben nyomot hagynak a korábban megtapasztaltak - és ebben az értelemben két ember sohasem élheti át pontosan ugyanazt.

Az agy röviden szólva inkább hasonlít egy csöpögő, párolgó esőerdő-területre, mint a számítógép merevlemezére.

Néha egy-egy emlék csak évek múltán nyeri el a jelentését.

A nyugati világban egy olyan nemzedék lép az öregek sorába, amely már odafigyelt arra, mit eszik, hogyan él, és így viszonylag jó egészségnek örvend, amikor eléri az idős kort. Sok ép test még sokáig nyújt oltalmat a megzavarodott léleknek.

Olykor egy regény nyilvánvalóan éppen olyan jó lelőhelye lehet történelmi anyagoknak, mint egy archívum vagy levéltár.

Ha legbecsesebb emlékeink tényleg biztonságban és érinthetetlenül lennének elraktározva, nem lenne szükségünk emléktárgyakra. Ami az emlékek ápolásánál igazán számít, az nem az eredmény, hanem a szeretet és az elszánt próbálkozás.

Az edzésben tartott izom mérete megnő, és egyre könnyebben képes megismételni a mozgást. (...) Ahogy a mozgások becsiszolódnak a motorikus idegrendszerbe, úgy csiszolódhatnak be mentális funkciók is az agyba. Az észleletek, gondolatok és képzetek megőrzése és reprodukálása az agyunkat felépítő szerves anyag egyik funkciója.

Az agy 1875-ben már nem ugyanaz a szerv volt, mint 1800-ban, de még csak nem is az, mint 1850-ben.

A papírlapból és a palatáblából éppen az hiányzik, ami emlékezőtehetségünket olyan hatékonnyá teszi, mivel lelki apparátusunk éppenséggel olyasmire képes, amit ezek nem tudnak; korlátlanul képes felvenni mind újabb észleleteket, és mégis tartós - ha nem is változatlan - emléknyomokat alkot belőlük.