Edmonde Charles-Roux

Azt hiszi, a háborút feltétlenül át kell élni ahhoz, hogy tudjuk, milyen az? A háború szörnyû égzengés, gyilkos zûrzavar, meg bûz, meg rothadás...

Hány éves korában még nem férfi és már nem gyermek az ember? Hány éves korunkban bízunk még az életben, de félünk is már tőle?

Mindketten utálják a határozott "igent" és a megfellebbezhetetlen "nemet", a titokzatosság teljes hiányát, mely az angol szavakból árad. Szükségük van a sejtelmességre, a homályosságra és a félhazugságokra, amelyeket nem hisz el ugyan senki, de az álmok varázsával telítik a társalgást...

A sötét gondolatokról tudjuk, hol és mikor fogantak, de ki tudná azt előre megmondani, hogy hova vezetnek?

Egy nő, aki figyelmesen végighallgatja az embert... nagy szó! Az én életemből ez mindig hiányzott.

A létfenntartás egyetlen módja, ha az ember mindig úgy tesz, mintha dörzsöltebb lenne a másiknál. Csírájában el kell fojtani a legkisebb kételkedést is. Felülkerekedni, mindenáron, felülkerekedni. A magabiztosság benyomását kelteni, még azzal is, ahogy a kalapot feltesszük. Enélkül akár mindjárt belefekhet az ember a koporsóba, mert a felebarátai gondolkodás nélkül felfalják.

Nincs megtévesztőbb dolog annál a szubjektív érzésnél, hogy az életünknek van értelme. Az egész olyan, mintha robogó gyorsvonaton ülne az ember: a sebesség kiragadja önnön világából, s mire tiltakoznék, kiderül, hogy már késő - robognia kell tovább.

A fájdalom szakítja ki belőlem a felismerést, s a tenger felett repülő sirályok megtört sikolya visszhangozza: halott. Titkos rejtekhelyemmé válik ez a szó. A jövőben együtt kelünk, együtt fekszünk. Magamra öltöm minden reggel, mint egy ruhát. Mindig ott lesz, ahol én. Mindenhova elkísér. Mindenhova. Ott lesz a takaró gyûrődésében, a széltől meglibbentett függöny suhogásában, mindenben, ami úgy piheg, mint a lélegző test, mindenben, ami dobog, mint a szív. Félelem fog el; sose szabadulok ettől a szótól.

Nem, a fájdalmat nem lehet hajótöréshez hasonlítani. Nem elnyeli az embert, hanem kínozza, sanyargatja, és összetöri. Egy pillanatig úgy érezzük, hogy elfolyik minden vérünk, megáll a lélegzetünk, megbénul a lábunk, és harapófogók tépik, szaggatják a gyomrukat: ez a fájdalom.

A diktatúra csak zárójel a népek életében...

Csak szerelmesekkel nem történik soha semmi... mert a szerelem beéri önmagával.

Nem lehet a múlttal ugyanazt tenni, amit a kígyó tesz a bőrével? Levedleni, hadd pörkölődjék a napon, amíg teljesen el nem porlad.

Az ember mindennek parancsolhat, de sorvasztó álmainak nem.

Az ember a világ urának érzi magát, amikor szeret.

Az ember - tudnivaló - nem boldogságra született.

Van úgy, hogy az Úristen nem azért adott szájat az embernek, hogy beszéljen vele.

Az emlék belénk ivódik, szervesen hozzánk tartozik, mint a gyerekkorunk.

Van az úgy, hogy a hangosan kimondott közhely elfojtja a titokban tartott igazságot.

Hiába akarunk szakítani a múlttal, valami mégis megmarad, belénk kapaszkodik, és csak nagyon nehezen tudjuk lerázni. El kell nyomni azt, ami úgy tör fel emlékeinkből, mint a buborék a mocsár mélyéről; távol kell tartani gondolatainktól a kezet, mely álmunkban megérint, igazabbul, mint az igazi; félni kell az idegentől, akinek mosolyára összeszorul a szívünk; és harcolni a karok emléke ellen, melyek nem nyúlnak többé utánunk. Hazudni önmagunknak, gyávának lenni, mindig a legrosszabbra felkészülni. És tudni, mindig észben tartani, hogy ha csak egy percre megtántorodunk, végünk van, kezdhetjük elölről az egész küzdelmet.

Mikor a legelemibb értelmi higiénia megköveteli, hogy ne törődjünk önmagunkkal, kíváncsiak leszünk másokra.