Edward Snowden

Egy dolog mellékesen, sci-fi-disztópiát idéző stílusban azt mondani, hogy egy kormány elméletileg mindent képes látni és hallani, amit a polgárai csinálnak. Nagyon más dolog, ha egy kormány ténylegesen megpróbál egy ilyen rendszert mûködtetni. Amit egy sci-fi szerző egy mondatban leír, ahhoz talán több ezer technikus és sok millió dollár értékû felszerelés összehangolt munkája kell.

A technológiai haladás alapszabálya: ha valamit meg lehet csinálni, akkor valószínûleg meg lesz csinálva, és talán már meg is csinálták.

A kormány bármikor beleáshat bárki múltbéli adatforgalmába, bûnös megnyilvánulást keresve, ha valakit meg akar hurcolni (és mindenkinek az adatforgalma tartalmaz olyasmit, ami valamire bizonyítéknak tûnik).

A törvény, amely mindig legalább egy emberöltővel a technikai innováció mögött kullog, lényegesen jobban védi a kommunikáció tartalmát, mint a metaadatait.

A mûszaki tudományoknak nincs hippokratészi esküjük. Minden döntés, amit mûszaki emberek a tudományos életben, az iparban, a hadviselésben és a kormányzatban hoztak, legalább az ipari forradalom óta, nem a "kellene", hanem a "lehetséges" alapján született.

A tömeges megfigyelés immár egy soha véget nem érő népszámlálás, lényegében veszélyesebb bármilyen, postai úton küldött kérdőívnél. Az összes eszközünk, a telefonjainktól a számítógépeinkig, alapvetően miniatûr számlálóbiztosok, amelyeket a hátizsákunkban és a zsebünkben hordozunk - számlálóbiztosok, amelyek mindenre emlékeznek, és semmit nem felejtenek el.

Az életünk legnagyobb része, akár belátjuk, akár nem, nem fekete-fehér, hanem szürke zónában játszódik, ahol szabálytalanul közlekedünk, háztartási hulladékot dobunk a szelektív kukába és újrahasznosíthatót a háztartási hulladéknak valóba, nem a megfelelő sávban biciklizünk, és egy idegen wifijére csatlakozva töltünk le egy-egy könyvet, hogy ne kelljen fizetnünk érte. Egyszerûen fogalmazva, egy olyan világban, ahol ha mindig minden törvénynek érvényt szereznek, mindenki bûnöző lenne.

Mindenkinek a múltjában van valami, valami kompromittáló, eltemetve a byte-jai között - ha nem a fájljaiban, akkor az e-mailjeiben, ha nem az e-mailjeiben, akkor a böngészési előzményeiben.

Azt mondani, hogy ti nem törődtök a magánszférával, mert nincs semmi titkolnivalótok, egyáltalán nem más, mint azt mondani, hogy benneteket nem érdekel a szólásszabadság, mert nincs semmi mondanivalótok. Vagy azt, hogy benneteket nem érdekel a sajtószabadság, mert nem szerettek olvasni. Vagy azt, hogy nem érdekel a vallásszabadság, mert nem hisztek Istenben. Vagy azt, hogy nem törődtök a békés gyülekezési joggal, mert lusta, antiszociális, agorafóbiás emberek vagytok. Pusztán az, hogy egyik vagy másik szabadságjog ma talán nem jelent nektek semmit, nem jelenti azt, hogy holnap sem fog jelenteni semmit nektek vagy a szomszédotoknak.

Amikor az ember tanít, nem engedheti meg, hogy a tanítványai előtte járjanak, különösen nem a technológia terén.

Semmi sem olyan nehéz, mint együtt élni egy titokkal, amelyet nem lehet elmondani.

Aki még sosem próbálta úgy csinálni, mintha az élete múlna rajta, az nemigen képes felfogni, mennyire nehéz anonimnak maradni a neten.

Ez a titkosítás mesterségének szépsége, amihez semmi nem fogható. Egy icipici matekkal elérhető, ami a sok-sok fegyverrel és szögesdróttal nem: egy kis matek képes megőrizni egy titkot.

A törlés technikailag soha nem létezett olyan értelemben, ahogyan fel szoktuk fogni. A törlés csak egy kamu, egy képzelt dolog, egy közkeletû fikció, egy nem egészen kegyes hazugság, amivel az informatikai ipar traktál benneteket, hogy megnyugodjatok, és jól érezzétek magatokat. Bár a törölt fájl eltûnik a szem elől, ritkán vész el teljesen. Technikai értelemben a törlés valójában csak egy formája a közbülső engedélynek, egyfajta írás. Amikor Törlést nyomtok valamelyik fájlotokra, az adataival - amelyek valahol egy lemez mélyén tárolódnak - rendszerint nem történik semmi ténylegesen. Az ügyes modern operációs rendszereket nem úgy tervezik, hogy pusztán törlés céljából bemásszanak egy lemez mélyére. Ehelyett csak a számítógép térképe, amelyen minden fájl tárolódik - a fájltáblázat nevû térkép - íródik át olyanképpen, hogy azt mondja: "Már nem használom ezt a helyet semmi lényegesre."

A játékok, amelyeket igazából csak egyre nehezebb kihívások sora alkot, lélektanilag azért mélységesen vonzók, mert hisszük, hogy meg lehet nyerni őket.

A Rubik-kocka (...) kielégíti az egyetemes fantáziát: hogyha elég szívósan dolgozik az ember, és végigpróbálja az összes lehetőséget, a világon minden, ami kuszának és zavarosnak tûnik, végül a helyére kattan, és tökéletesen illeszkedni fog; hogy az emberi leleményesség a legszabálytalanabb és legkaotikusabb rendszert is képes logikussá és rendezetté tenni, minek folytán a háromdimenziós tér minden oldalról tökéletes egyöntetûséggel fog virítani.

Az embereket úgy lehet bizalomra méltóvá tenni, ha bízunk bennük.

Széltében-hosszában kószálnak az adataink. A végtelenségig kószálnak az adataink. Elkezdjük generálni ezeket az adatokat már a születésünk előtt, amikor mûszaki eszközökkel vizsgálnak bennünket az anyaméhben, és még a halálunk után is folytatódik adataink terjedése.

Az életben a legfontosabb döntések (...) tudat alatt formálódnak, és csak akkor nyernek tudatos kifejezést, amikor teljesen megérnek - amikor az emberben elég erő van, hogy bevallja önmagának: ezt az irányt szabta meg számára a hite.

A cégeket, amik abból élnek, hogy részletes adatokat gyûjtenek magánéletünkről, majd ezt értékesítik, régebben magántitkosszolgálatoknak neveztük. Ezek átcímkézése közösségimédia-vállalattá a legsikeresebb megtévesztés a hadügyminisztérium védelmi minisztériummá keresztelése óta.