Elif Safak

Akinek könyvtára van, annak ezer tanítómestere van.

Ha megtanulsz egy idegen nyelvet, hatalmas vár kulcsát kapod a kezedbe. Csakis rajtad múlik, hogy mi mindent találsz odabent.

Amikor az ember sírni kezd, a nevek szavakra, a szavak szótagokra, a szótagok betûkre bomlanak, és a világ abban a pillanatban összeomlik, abban a pillanatban véget ér, a lét és a nemlét egyetlen porfelhőben összekeveredik egymással.

A nő olyan, mint a gyöngy. (...) Néha évekig, néha egy egész életen át egy osztrigában rejtőzik. De amint egyszer napfényre kerül, gyorsan elfelejti a múltját. Amennyire rejtőzködött a múltban, annyira meg akarja magát mutatni; amennyire zárkózott volt, annyira ki akar majd nyílni. És amikor eljön ez a pillanat, már senki nem tarthatja vissza. Õ maga sem.

Néha minden olyan színes, olyan harsány, mintha egy határtalan képzelőerejû gyermek festékeivel festették volna, de a kép közepén vagy a szélén mindig megjelenik egy apró sötét folt.

Minden szó, amit mondasz, Visszhangra lel benned És a szívedben is!

Ha elveszítünk egy szeretett lényt, lelkünk egy része is meghal vele. Ilyenkor keserû magány kerít minket a hatalmába, mintha elhagyatott házba kerülnénk, és hiányérzetünk támad. Titokként őrizzük magunkban eltávozott szerettünk hiányát. Ez olyan seb, amely nem enyhül az idő múlásával, mindig újra meg újra felszakad. Olyan seb, amely még akkor is vérzik, miután begyógyul. Az ember azt hiszi, hogy többé nem tud majd nevetni, hogy soha nem lesz könnyû a szíve. Az élet folyása megváltozik. Olyan, mintha a sötétben tapogatózva araszolnánk előre, és közben nem látnánk, mi van előttünk, és nem tudnánk, merre haladunk.

Minden igaz szerelem nem remélt változásokat hoz. A szerelem egyfajta időszámítás. Ha a "szerelem előtt", és a "szerelem után" ugyanazok az emberek maradunk, az azt jelenti, hogy nem szerettünk igazán. Ha szeretsz valakit, a legnagyobb dolog, amit megtehetsz érte, hogy megváltozol!

Túl sokat foglalkozol azzal, hogy mit gondolnak mások. De tudd, hogy minél jobban vágysz rá, hogy mások elfogadjanak és tiszteljenek, annál jobban fog majd bántani a kritikájuk és a pletykáik.

A szavak, amelyekkel meghatározzuk a teremtőt, tükrözik, milyennek látjuk magunkat. Ha Istent félelmetesnek képzeled, aki előtt folyton szégyenkezned kell, ez azt jelenti, hogy tele vagy félelemmel és bûntudattal. Ha viszont Istent szeretetteljesnek és könyörületesnek látod, ez azt jelenti, hogy te is ilyen vagy.

Az ember szíve olyan, mint a kályha. Hőt termelünk, energiát szórunk szét. De amikor másokat vádolsz, mocskolsz, kipletykálsz vagy rágalmazol, az energia elvész. A szívünk kihûl.

Az autónak benzinre van szüksége, az emberi agynak pedig újabb és újabb gondolatokra. Ezekre pedig a könyvekben lelünk rá.

Az emberektől tanulunk. Másoktól. Attól tanulunk, aki különbözik tőlünk. Nem a hasonlóktól.

A rémes apa olyan, mint egy szálka az ember torkában. Nem lehet kiköpni és megszabadulni tőle, de lenyelni és megemészteni sem. Ha végül mégis sikerül valahogyan megszabadulni tőle, nyomot hagy. A külső szemlélők számára láthatatlan ugyan, ám te magad mindig érezni fogod a húsodban. A rémes apánál még az is jobb, ha az embernek nincsen apja.

Mindannyian egyszerre vagyunk ostobák és okosak. Butaság nélkül nem létezne az értelem.

A mondás szerint a kávé olyan, akár a szerelem: minél nagyobb odaadással készíted, annál finomabb.

Sokan úgy vélték, hogy a kutyák kiszámíthatatlanok, ő azonban másképp vélekedett erről. Mindent megértettek. De mindent megbocsátottak.

Amikor meghalnak az anyák, nem mennek azonnal a mennyországba. Külön engedélyt kérnek Istentől, hogy a Földön maradhassanak még egy kis ideig, és felügyelhessék a gyermekeiket. Függetlenül attól, hogy mi történt köztük és gyermekeik között földi életük során.

Miközben elérhetetlen álmokat hajszolunk, és neheztelünk az életre, mert megtagadja tőlünk az ajándékait, akadnak emberek, akik úgy támogatnak minket az utunkon, hogy közben nem vonják magukra a figyelmet. Csak adnak, és nem várnak semmit viszonzásul.

A kövek tükröződnek a vízben. Isten tükröződik az emberekben. A szerelem tükröződik a csalódásokban. Az igazság a történetekben tükröződik. Élünk, dolgozunk és meghalunk ugyanaz alatt a láthatatlan kupola alatt. Szegények és gazdagok, muszlimok és megkereszteltek, szabadok és rabszolgák, férfiak és nők, szultán és elefánthajcsár, mester és tanítványa... azt hiszem, a kupola az egyetlen olyan alakzat, amely alatt mindannyian megférünk. Itt minden különbség eltûnik, és minden egyes hang, örömé vagy bánaté, egy mindenkit átölelő, néma szeretetfelhővé válik.