Elizabeth M. Gilbert

Nem tudtam elképzelni, hogy elhagyjam, ám azt sem, hogy vele maradjak. Nem akartam bántani senkit és semmit. Csak csendesen ki akartam osonni a hátsó kapun, mindenféle ceremónia és következmény nélkül, hogy aztán meg se álljak az óceán túlsó partjáig.

Amikor az ember sötét időket él át, és találkozik egy halvány reménysugárral, akkor muszáj hogy a bokájánál fogva, szorosan ragadja meg azt a sugarat, és mindaddig el se engedje, amíg az ki nem húzza a posványból - és ez nem önzés, ez kötelesség. Életet kaptál; kötelességed (és mint emberi lény, jogod is), hogy találj valami szépséget ebben az életben, nem számít, milyen csekélységről van szó.

Gyereket vállalni olyan, mintha egy tetkót rakatnál a homlokodra. Mielőtt fejest ugranál a dologba, jobb, ha tuti biztos vagy benne, hogy tényleg ezt akarod.

A házasság olyan birtok, amelyre sokkal könnyebb bejutni, mint onnan kijutni. Egy szerető, akit nem akadályoz a törvény, bármelyik pillanatban kiléphet egy rossz kapcsolatból. De a törvényes házasságban élő ember, aki el akar menekülni a halálra ítélt szerelemből, hamar ráébred, hogy a házassági szerződés jelentős része az állam hatáskörébe tartozik, és néha kegyetlenül hosszú időbe telik, míg az állam lehetőséget ad a távozásra. Így aztán könnyen találhatjuk magunkat abban a helyzetben, hogy hónapokig vagy akár évekig egy szerelem nélküli, törvényes kapcsolat csapdájában vergődünk, amit égő háznak érzünk, amelyben valahol lent, az alagsorban egy radiátorhoz bilincseltek minket; képtelenek vagyunk kiszabadulni, miközben gomolyog a füst és beszakad a tető.

Egyszerre nem választhatunk mindent. Így azután folyton az a veszély fenyeget bennünket, hogy megbénít a határozatlanság, megrémülünk attól, hogy helytelen lesz a választásunk.

A választási lehetőségek és a sóvárgások különös szellemjárást hoznak létre az életünkben: mintha az összes többi, félredobott lehetőségünk örökre egy árnyékvilágban kavarogna körülöttünk, és folyton azt kérdezgetné: "Biztos, hogy tényleg ezt akartad?" És sehol sem kísért ez a kérdés annyira, mint a házasságunkban, mégpedig pontosan azért, mert a legszemélyesebb választásunk érzelmi tétje igen magas lett.

Az élet kemény, meg a munka is, persze - ezekkel a kijelentésekkel biztos egyetértenének -, de a házasság hogy lehet az? Pedig azzá válik, amikor az életünkben elérhető összes boldogságot egyetlen embertől reméljük! És az ezen való munkálkodás igenis kemény munka.

A társadalom legelső köteléke a házasság.

A házasság - legalábbis mint történelmi jelenség - nem engedi, hogy egyszerû kifejezésekkel határozzuk meg. Úgy tûnik, mintha sosem maradna nyugton annyi ideig, hogy valaki tökéletes portrét fessen róla. Izeg-mozog. Az évszázadok alatt úgy változik, mint az ír időjárás: állandóan, meglepetésszerûen, gyorsan.

Bár a szívet megtölti a feneketlen vágy, a világban hemzsegnek a vonzó egyedek, és se szeri, se száma a csodás lehetőségeknek, az ember mégis hozhat józan döntéseket, amelyek csökkentik a fellángolás veszélyét, és segítenek átvészelni az érzelmi viharokat. És ha majdani házassági "gondok" miatt aggódunk, nem árt tudnunk, hogy a "gond" nem olyasmi, ami "csak úgy megtörténik", hanem sok esetben, bele sem gondolva, magunk hozzuk létre.

Nem ugyanott kezdődik minden szerelem, az érzések és a vágy kereszteződésében, ahol két idegen találkozik és egymásba szeret? Hogy is gondolna arra egy szerelem kezdetén valaki, hogy az évek múlásával mi lesz? A történtek egy részét tehát a véletlen számlájára kell írnunk.