Elizabeth M. Gilbert

Ha az embereknek csupán pénzre lenne szükségük ahhoz, hogy kreatív életet éljenek, akkor a szupergazdagok lennének a legnagyobb képzelőtehetséggel megáldott, legproduktívabb és legeredetibb gondolkodók a világon... de hát nem azok. A kreativitás alapvető hozzávalói mindenki számára ugyanazok: bátorság, mágia, engedély, kitartás, bizalom - és ezek az elemek mindenki számára, univerzálisan elérhetők.

Felejtsd el a tökéletességet. Nincs időnk rá. A tökéletesség amúgy is elérhetetlen: az csupán legenda, csapda, egy mókuskerék. A maximalista hozzáállás megakadályozza az embereket abban, hogy befejezzék a munkájukat, de ami még rosszabb - gyakran abban is meggátolja őket, hogy egyáltalán elkezdjék. A maximalisták gyakorta már előre eldöntik, hogy a végeredmény sosem lesz kielégítő, így hát eleve meg sem próbálnak kreatívak lenni.

A tökéletességre való törekvés leggonoszabb trükkje azonban az, hogy erénynek álcázza magát.

A tökéletességre való törekvés nem más, mint a félelem drága, magas színvonalú verziója. A maximalizmus valójában nem más, mint a félelem puccos cipőben és hermelinbundában (...), igyekszik elegánsnak tûnni, holott valójában halálosan retteg. Mert a csillogó máz alatt a perfekcionizmus nem több a mély, egzisztenciális félelemnél, amely újra meg újra azt sulykolja belénk, hogy "nem vagyok elég jó, és sosem leszek elég jó".

A tökéletességre való törekvés tragikus időpocsékolás, mivel nincs semmi, ami a bírálatokon felül állna. Nem számít, hány órát ölsz bele abba, hogy valami hibátlant hozz létre, valaki tuti talál benne valami kivetnivalót.

Az emberek általában csak magukra gondolnak. Nincs idejük arra, hogy azon rágódjanak, te mit csinálsz vagy milyen jól csinálod, mert mindenkit teljesen lefoglal a saját személyes drámája. Lehet, hogy az emberek figyelme egy pillanatra feléd fordul (ha látványosan és nyilvánosan sikerre viszel valamit vagy felsülsz valamivel), de ez a figyelem nagyon gyorsan visszaterelődik oda, ahol mindig is volt - önmagukra. Habár elsőre talán szörnyen magányos elképzelésnek tûnik, hogy nem mi vagyunk az első számú napirendi pont mások számára, ugyanakkor felszabadító is.

A normál életben, ha valamiben jó vagy és keményen dolgozol rajta, nagy valószínûséggel sikeres leszel. A kreatív erőfeszítések világában viszont előfordulhat, hogy nem így lesz. Esetleg egy rövidke ideig megízlelheted a sikert, hogy aztán soha többet ne legyen benne részed. Lehet, hogy ezüsttálcán kínálják feléd a jutalmat, miközben ugyanakkor kihúzzák a lábad alól a szőnyeget.

A kreatív siker védőszentje néha gazdag, szeszélyes öreg hölgyre hasonlít, aki egy távoli dombon álló, hatalmas palotában lakik, és érthetetlen döntéseket hoz azzal kapcsolatban, ki örökölje a vagyonát. Néha megjutalmazza a sarlatánokat, és rá se hederít a tehetségesekre. Néha kizár olyanokat a végrendeletéből, akik egész életében hûségesen szolgálták, a Mercijét meg arra a jóképû, fiatal srácra hagyja, aki egyszer lenyírta a füvet a háza előtt. Hiába igyekszünk megfejteni az indítékait, azok rejtve maradnak előttünk.

Lehet, hogy a kreativitás istennője megjelenik neked, de az is lehet, hogy nem. Ezt figyelembe véve valószínûleg az a legjobb, ha nem számítasz rá, és nem a szeszélyeitől teszed függővé a személyes boldogságod meghatározását.

A kíváncsiság a kreatív élethez vezető út és az igazság maga. Az alfa és az ómega, a kezdet és a vég.

Megeshet, hogy az egész életedet azzal töltöd, hogy a kíváncsiságodat követed, és a végén nem tudsz mit felmutatni - leszámítva egy dolgot: azt a kielégítő tudatot, hogy a kíváncsiság nemes emberi erényének szentelted az egész létezésedet. És ez több mint elég ahhoz, hogy bárki is kijelenthesse, gazdag és csodás eletet élt.

Ne add fel az álmaidat abban a pillanatban, amikor a dolgok már nem mennek olyan könnyedén vagy nem olyan kifizetődőek. Mert ez az a pillanat, ahol az "érdekes" kezdődik.

A mûvészet gyötrelmes teher és csodálatos kiváltság. A felsőbb hatalom csak a legjátékosabb állapotunkban tud végre kezdeni velünk valamit. (...) Úgyhogy nyugodj le szépen, és menj vissza dolgozni. Rendben? A benned rejlő kincsek remélik, hogy igent mondasz.

Sosem bírtunk elszakadni egymástól teljesen. Néha úgy éreztem, mindent feláldoznék a szerelméért, máskor meg éppen ellenkezőleg, a lehető legmesszebb akartam kerülni tőle, annak reményében, hogy akkor sikerül majd lenyugodnom és visszakapnom a lelki békémet.

Előfordul, hogy néha az ember úgy vész el a kétségbeesés erdejében, hogy egy darabig észre sem veszi: eltévedt. Ameddig csak lehet, győzködi magát, hogy csak néhány lépésnyire tért le az ösvényről, bármikor visszatalálhat rá. Aztán újra és újra leszáll az éj, és fogalma sincs, hol van, merre jár. Ekkor már be kell ismernie: olyan messze kóborolt a kijelölt úttól, hogy már azt sem tudja, melyik irányban kel fel a nap.

Elhagytam a férjem. Mikor végre meghoztam ezt a döntést, azt hittem, túl vagyok a nehezén. Ez is csak azt mutatja, milyen keveset tudtam a válásról.

Ezentúl ne a fejével próbálja megérteni a világot, hanem a szívével. Ily módon megismerheti Istent.

Úgy galoppozunk az életen keresztül, mint a cirkuszi mutatványosok, akik két, egymás mellett száguldó lovon egyensúlyoznak - egyik lábunk a "sorsnak" nevezett lovon pihen, míg a másik a "szabad akarat" lován. A kérdés, amit naponta fel kell tenned magadnak: "melyik melyik?". Melyik az a ló, amelyik miatt nem kéne aggódnom, hiszen nem én irányítom, és melyik az, amelyiket minden erőfeszítésemet bevetve kell kormányoznom?

Hosszú évekig számtalan különféle módszert bevetve hajszoltam a boldogságot, és a közben felhalmozott rengeteg szerzemény és eredmény a végén teljesen tönkretett. Az élet, ha túlzottan hajszolod, végül a sírba visz. Az idő, ha üldözöd, pont úgy fog viselkedni, mint egy bûnöző: mindig is egy megyével vagy egy szobányival előtted jár, megváltoztatja a nevét és a hajszínét, csak hogy egérutat nyerjen, épp amikor az új letartóztatási paranccsal a kezedben belépsz a motel előcsarnokába, ő kioson a hátsó ajtón, csak egy égő cigarettavéget hagyva a hamutartóban, hogy cukkoljon. Valamikor meg kell állnod, mert az idő nem fog. Be kell ismerned, képtelen vagy fülön csípni. Arra is rá kell jönnöd, hogy nem is ez a feladatod. Egy bizonyos ponton túl (...), fel kell adnod az üldözést, meg kell állnod, és hagynod kell, hogy a boldogság rád találjon.

Az emberiség nagy részének a szemét annyira belepte az illúzió pora, hogy soha nem lesz képes megpillantani az igazságot, bárki próbál is meg segíteni neki.