Émile Zola

Egy népet csak a szépség fogalmának megváltoztatásával lehet forradalmasítani.

A terhes nő a nagyság, az erő, a szépség jelképe. A szûz a megsemmisülés, az anya az élet örökkévalósága.

Úgy igazságos, hogy minden ember hozza magával a gazdagságát, és teremtse meg azt, ami léte fenntartásához szükséges.

A becsületes ember nem rakhat könnyelmûen tojásokat, nem hagyhatja fészekalját a véletlenre, mint a madár, nem bízhatja magát mások aratására.

Az anya szenvedélyesen szenved az élet örök virágzásáért.

Veszélyesen beteg az a nép, amely már nem hisz az életben.

Minden igazi pesszimistában egy beteg, impotens ember rejtőzik.

A természet nincs tudatában annak, amit cselekszik, és aki nem igazítja ki, az áldozata lesz.

A lehető legtöbb élet hozza majd el a lehető legtöbb boldogságot. Az ember csak azért jön a világra, hogy teremtsen, hogy tovább adja és terjessze az életet. Ennek örül az emberi test is, a jó munkás, aki elvégzi feladatát.

Mindenféle előrehaladást a túlzott szaporodás vált ki. A népek csak azért fejlődtek, a civilizáció csak azért növekedett, mert először sokasodtak, aztán elterjedtek a világ minden táján. És a holnapok fejlődését, az igazságot és az igazságosságot megint csak az teremti majd meg, hogy a nagyobb szám mindig gyarapodik, hogy a dolgozók és a szegények forradalmian termékenyek.

Szeretned kell őt, mert ő hús a te húsodból, vér a te véredből, csont a te csontodból. Oltalmaznod kell őt, mert Isten azért adta két erős karod, hogy veszély óráján védőn tárd a feje fölé. Ráemlékezzél, hogy ő őrizetedre bízatott; nem élhetsz vissza bûn nélkül az ő alázatával és gyöngeségével. Ó, kedves testvérem, mily boldog büszkeség is a tiéd! Mától fogva nem élsz többé önző magányban. Minden órában magasztos feladat vár terád. Nincs szebb dolog a szeretetnél, hacsak az nem, hogy oltalmaznunk kell azt, akit szeretünk.

Szeretlek, mert eljöttél az életembe. Ebben benne van minden... És most együtt vagyunk, és szeretjük egymást. Úgy érzem, nem tudnék élni, ha nem szeretnélek. Te vagy az éltető levegőm. (...) Ezt kezdetben nem ismeri fel az ember. Ez együtt fejlődik a szívünkkel. Meg kell hozzá nőnünk, meg kell erősödnünk... Emlékszel? Hogy szerettük egymást! És nem beszéltünk róla. Az ember gyerekes és ostoba. Aztán, egy szép napon, világos lesz minden, s az a szó kicsúszik az ember száján... Nincs más mit tennünk; szeretjük egymást, mert ez az életünk.

Tudom már, te vagy a szerelmem, a véremből jössz, arra vársz, hogy karomba szorítsalak, hogy egyek legyünk... Rólad álmodtam. Bennem voltál, s én adtam a véremet, az izmaimat, a csontjaimat. Nem fájt. Oly szelíden vetted magadhoz a szívem, hogy gyönyörûség volt megosztanom magam. Azt kerestem, hogy mi bennem a legjobb, mi a legszebb, hogy azt is neked adhassam.

Az elvetett magok most bizonyára szenvednek a földben, s fényre áhítoznak; őket is nyomja a lidérc, ők is azt álmodják, hogy hosszú föld alatti folyosón kúsznak, rájuk omlik a föld, dühödten küszködnek, hogy kijussanak a napra. Aztán halkabban sírdogált tovább, mondván, hogy a tél a föld betegsége, s ő maga is meg fog halni a földdel együtt, hacsak a tavasz meg nem gyógyítja mindkettőjüket.

A bûn mindent beszennyez. Mindent elborító bûz ez, megrontja a szeretetet, megfertőzi a házastársak szobáját, az újszülöttek bölcsőjét, még a napmelegben bágyadozó virágokat, még a rügyeiket fakasztó fákat is. A föld úszik ebben a tisztátalanságban, melynek legkisebb cseppjéből is gyalázat virága sarjad.

Ha az ember egészen magára marad, kezdi nagyon különös módon szemlélni a dolgokat. A fák megszûnnek fák lenni, a föld emberi arcot ölt, a kövek regélni kezdenek.

Az igaz ember a világ szemében esztelen.

Gyorsabban halad az ember, többet tud... De a vadállat csak vadállat marad, és hiába találnak ki még tökéletesebb gépeket, mögöttük csak megmarad a vadállat.

Hogyha olyan sok dolga van valakinek, nem is csoda, ha piszokba lép, és nem veszi észre.

Jobb, ha az ember megőrzi a lelke békéjét, s úgy teremti meg boldogságát, hogy belső nyugalma megmaradjon.