Erich Maria Remarque

Felejteni. Micsoda szó. Iszonyú, vigasztaló és kísérteties! Hát lehet élni felejtés nélkül? Csakhogy ki tud eleget felejteni? Az emlékezés salakja összezúzza a szívet. Igazán csak az lehet szabad, akinek semmije sem maradt már abból, amiért élt.

Szép volt, mint egy rét, ha átsuhan rajta a szél. Az élet lüktetett benne... A régi, érthetetlen, megfejthetetlen talány. A parányi magban megvan már az egész fa gyökerestül, lombostul, koronástul, ahogy majdan virágba borul egy szép áprilisi napon. Egy szerelmes éjszakából, egy csepp plazmából bontakozott ki ez a két váll, ez a szem, ez az arc és újabb csoda, hogy milliónyi lény közül éppen vele kellett találkoznom... Annak a csepp plazmának már megvolt a rendeltetése, hogy évek múltán felém jöjjön.

A legrégibb emberi kérdés: a miért. Ezen a kérdésen még eddig mindenfajta logika, minden filozófia és tudomány hajótörést szenvedett.

Ki akar megérteni bármit is? A világ minden félreértése abból származik.

Nem változtatna a dolgon semmit. Csak hazudnának egymásnak. Együtt néznék azt a szánalmas, megfoltozott kristályt, és azt hazudnák egymásnak, hogy ragyog.

Úgy érezte, hogy ez az egész - nem valóság. Könyvben olvasta, moziban látta, vagy csak álmodik.

Boldog vagyok, és szeretném, ha te is boldog lennél. Én tökéletesen boldog vagyok. Veled ébredek, és veled alszom el. Mást én nem tudok. A fejem mint az ezüst, ha magunkra gondolok, máskor meg, mintha hegedû volna. Minden utca velünk van teli, olyan ez, mint a muzsika, közben néha más emberek is beszélnek, meg képek peregnek, mint a filmen, de a muzsika akkor is ott van. Mindig.