Erich Maria Remarque

Más dolog a gyász, és megint más az eleven élet. Nem gyászol kevésbé az sem, aki közben azért látja és tudomásul veszi az élet valóságát.

Hogy bánik ezzel a szóval! - töprengett Ravic. - Minden meggondolás nélkül használja, mint egy üres tányért. Amivel éppen megtölti, azt nevezi szerelemnek. Pedig mi mindennel meg lehet tölteni! Volt abban már félelem a magánytól, egy másik izgató én, megnövekedett önbizalom, a fantázia csillogó tükörképei! De ki tudná, melyik az igazi?

Élni annyi, mint másokat felélni. Valamennyien egymást faljuk. Ha nagy néha megcsillan valahol egy kevéske jóság lehetősége, ne tagadjuk meg magunktól. Erőt ad a nehéz időkre.

A magány az élet örökösen visszatérő refrénje. Nem rosszabb és nem is jobb másnál, csak több szót vesztegetnek rá. Mindenki magányos, és senki sem egészen az.

A megbánás a leghaszontalanabb dolog ezen a világon. Visszahozni nem lehet semmit. Ha lehetne, szentek lennénk valamennyien. Az életnek nem állt szándékában, hogy tökéletesre formáljon bennünket.

Éjszaka megszínesedik minden. Semmi sem nehéz, azt hisszük, mindent legyőzhetünk, és az elérhetetlent pótolják az álmok.

Jó, hogy vannak álmaink, mert nélkülük elviselhetetlen volna a valóság. Csalhatjuk magunkat a valósággal is. Az még sokkal veszedelmesebb álom.

Az élet sokkal nagyobb dolog annál, semhogy vége lehessen, amíg utolsót nem lélegzünk.

Heverni valahol egy mezőn. Nyírfák. Fehér, nyári felhők. Az ifjúság kék ege. Mivé lett a kalandos szív? Megölték a lét zordon kalandjai.

Vigasztaló semmiségek. A víz, a lélegzés, az esti esők. Õket is csak az ismeri, aki magányos.

A pazarlás! Oh, a régi francia félelem! Mit takarékoskodik? Hát még nem tapasztalta, hogy nem segít az emberen?

Mennyire esetlegessé válik az idő, amint múlt lesz belőle! Ez vigasztaló, elrémítő és megnyugtató is egyszerre.

Nem maradsz te énvelem. A szelet nem lehet bezárni. A patak vizét sem. Ha mégis megkísérlik, egy idő múlva poshadt lesz mind a kettő.

A szerelem nem kupec, hogy visszakövetelje, amit az üzletbe befektetett.

Fura dolog ez a könyvekkel (...). Mindent nem pótolhatnak, persze, de olyan mélységekig is eljutnak, mint semmi más.

Érdekes, hogy milyen sokat gondolkodik az ember, amíg úton van. És milyen keveset, mihelyt megérkezik.

Túlélni, most ez a legfontosabb, addig, amíg majd újra láthatóvá lesz a cél.

Semmi sem ismétlődik meg. Mi ismételjük önmagunkat, ennyi az egész.

Elhatározásaiban nagy az ember, de annál gyengébb a végrehajtásban. Ebben rejlik minden nyomorúságunk, és ez a vonzerőnk.

Nagyjából mindegy, hol élünk (...). Lehet, hogy itt vagy ott kényelmesebben, de sohasem ez a fontos. A fontos csak az, hogy magunk milyenné tesszük az életünket.