Erich Maria Remarque

Tudta, hogy vannak szebb arcok, nemesebb arcok, tisztább arcok - de éppen ez az egy arc hat rá, és uralkodik rajta. Ez az egy arc az egész világon. És ő maga ruházta fel ezzel a hatalommal.

A bort nem lehet eltenni, megőrizni, mert megtörik, ecet lesz belőle, fanyar, mint a régi szerelem, ha elmúlt, de erőltetni akarjuk.

Mi kivételek vagyunk! Te vagy a tavasz - te vagy Budapest, ahol forró estéken minden épkézláb ember a Duna-parton sétál, az ezüst holdfényben, a virágzó gesztenyefák illatárjában.

A szerelem nem tó, melyben az ember mindig megláthatja a tükörképét, Joan. A szerelem háborgó tenger. Árja van és apálya. Elsüllyedt hajók vannak benne, sőt elsüllyedt városok is, polipok, korallok és nehéz, megvasalt ládák aranyos kincsekkel.

Mennyi szenvedés fér el két olyan kis helyen, amit egy ujjával eltakarhat az ember: két szemben.

Ha két ember szereti egymást, az mindennél fontosabb, az csoda és a legtermészetesebb dolog ezen a világon. Ezt éreztem ma, amikor egyszer csak virágzó bokorrá változott az éjszaka, és eperillatú volt a szél, és rájöttem, hogy szerelem nélkül legföljebb szabadságos halottak lehetünk csupán, néhány adat, meg egy véletlen név, és semmi több, akár meghalhatunk.

Érzelmekből áll az ember élete; és az érzelmek mellett mit sem számít az igazság.

Az eső csillogó, óezüst függönnyé sûrûsödött. A bokrok illatoztak. Erősen és hálásan párállott a föld. (...) Az éjszaka létezett csupán, az hullatta esőjét a csillagokból, titokzatosan és termékenyítően ostromolta a kőváros fasorait és ligeteit, virágok milliói tárták felé színpompás szemérmüket, hogy magukba fogadják, ágak várták kitárt karokkal, a víz pedig benyomult a földbe, hogy ott majd fekete péppé keveredve egyesüljön a rá váró gyökerek millióival; az eső, az éjszaka, a természet, a növekedés, minden-minden létezett, és fittyet hányt pusztulásnak, halálnak, gonosztevőknek, hamis szenteknek, győzelemnek vagy vereségnek, ők voltak csak; mint évről évre, mindöröktől fogva, és ezen az éjszakán végre részévé lehetett mindennek ő is, felpattant a burok, tagjait nyújtóztatta az élet, az áhított és áldott élet!

Valaminek maradnia kell (...), egy horgony, mely tart, s nem engedi elpusztulni, és visszahúzza az embert.

Valószínûleg mindenki jóságos bizonyos emberekhez. Másokhoz pedig épp ellenkezőleg.

A könnyû lebegést mindig a váratlan dolgok hozzák (...), melyek a szükségesen már túl vannak, a fontosság nélküli s látszólag haszontalan dolgok - s ez azért van így, mert ezek a létnek ama bizonyos másik oldalához tartoznak, a naposabbikhoz, a nélkülözhetőhöz, a játékoshoz és álomszerûhöz. A halál közelségében eltöltött esztendők után a bor nem egyszerûen bor, az ezüst nemcsak ezüst, a zene, amely valahonnan belopakodott a terembe, nemcsak zene, (...) mindez egy másik élet jelképe lett, a gyilkosság és rombolás nélküli életé, az életért való életé, mely már-már csak legenda, eleven és reménytelen álmodozás.

Néztem, ahogy (...) öltözik. Soha nem éreztem így a nő örök idegenségének titokzatosságát, mint amikor ezt a tükör előtti halk ide-odajárkálást követtem, ezt az eltöprengő önvizsgálatot, ezt a teljes önmagába mélyedést, ezt a visszasiklást a női nem öntudatlan ösztönvilágába. Jóformán el sem tudtam képzelni egy nőt, amint csacsogva vagy nevetgélve öltözik... s ha meg is teszi, bizonyára hiányzott volna belőle az örök megfoghatatlanság titka és soha meg nem fejthető varázsa.

A legfélelmetesebb valami az idő. Igen, az idő. A másodperc, amelyet élünk és mégsem vagyunk urai.

Felém fordította az arcát. Mosolygott, a szája keskeny résre nyílt, megcsillant a fogsora, rám függesztette kerekre nyílt szemét. (...) Sosem fogom elfelejteni, hogyan hajolt aztán felém, hogyan lett kifejezővé az arca, hogyan lepte el a lágyság, a gyöngédség és a felfénylő csend, mintha kivirágzott volna - sosem felejtem el, hogyan csillant felém az ajka, hogyan közeledett a szeme az enyémhez, hogyan nézett rám kérdőn, komolyan, tágra nyíltan és csillogón, és hogyan hunyta le aztán a szempilláit, mintha megadná magát.

Tudod, mi az, amit semmiképp sem tudok megérteni? Hogy két ember ennyire szeresse egymást, mint mi, és az egyiknek meg kell halnia. (...) Az embernek csak akkor lenne szabad meghalnia, ha egyedül van. Vagy ha gyûlöli a másikat. De nem akkor, ha szereti.

Nagyon szerettem volna egy gyereket tőled... azelőtt sosem akartam ezt. El sem tudtam képzelni. De most már gyakran gondolok rá. Arra, hogy milyen jó, ha valami megmarad az emberből. Egy gyerek, akiről olykor eszedbe jutnék. (...) Talán mégis jobb, hogy nincs gyerekünk. Hogy semmit sem hagyok magam után, így könnyebben elfeledsz. S ha olykor mégis eszedbe jutok, akkor is csak arra gondolj, hogy milyen szép volt minden.

Egy csapásra rájöttem, hogy jelentek valamit egy embernek, már a puszta jelenlétem is jelent neki valamit, s hogy boldog, ha mellette vagyok. Ez így elmondva kissé egyszerûen hangzik, de ha elgondolja az ember, akkor rájön, hogy iszonyúan nagy dolog, hogy egy életre szól. Olyan erő ez, amely ízekre tépheti az embert, és tökéletesen meg is tudja változtatni. Egyszóval szerelem, de ugyanakkor más egyéb is. Valami, amiért élni lehet.

- Emlékszem, régebben nem szeretted, ha néz valaki, miközben alszol. - Régebben csakugyan nem szerettem... de mostanában előfordul, hogy félek egyedül maradni. (...) Az ember attól fél, hogy nem tér többé vissza. - Igen... de az ember visszatér, és aztán elmúlik az egész. Nézz rám! Az ember mindig visszatér... még ha nem is mindig ugyanoda.

Varázsereje volt a zenének. (...) Mindent kitágított és színpompássá tett, mintha az élet sötét árja zúgna benne, nem volt többé sem teher, sem határ, nem volt egyéb, csak fény, dallam és szerelem.

A tapintat nem egyéb, mint hallgatólagos megegyezés, hogy nem gyomlálgatjuk egymás hibáit, hanem szemet hunyunk fölöttük.