Faludy György

A huszadik század véres borzalma közt mennyi boldogság s gyönyörûség volt: könyv, állat, ember, szó, virág, kép, szobrok, míg nem borult hitvány ködbe az égbolt.

A költőnek az a szokása, hogy azt, amit hisz, azt megírja, függetlenül attól, hogy mi fog történni.

Az ég ott fenn még csupa csillag; ösvényünk itt lenn csupa illat; és a boldogság mennyei

Valaki egyszer azt állította, hogy sok könyvet felejtettek el méltatlanul, de egyetlen könyvet sem őriztünk meg érdemtelenül.

Furcsa haza. Az ember fellélegzik, mikor kiér belőle.

A lét egyszerre iszony és csoda. Nincs rendező? Vagy van? Hol? Kicsoda?

Figyelmed és féltésed üvegbúrát varázsolt körém, hogy sérthetetlen legyek. A szerelem így idegenített el mindentől a világon. Aztán megszerettetted a világot velem.

Lelkünk, mint halott lepke, oly törékeny, mint hárfahúr, a szélben elszakad, elég hozzá egy rosszul értett szó is, elég egy félreértett mozdulat.

Az ismeret ma mindenkit magányos toronyba zár, ahol a téboly szálldos, hol nem lelünk hitet, harmóniát,

Kihunyt tüzek, multévi estebédek füstjét elérni egyszerûbb, mint téged,

Ha az ember meghal, minden dolga olyan, akárcsak sohasem lett volna.

S az a szabadság, amikor az ember erkölcsi ítéletéhez híven, s tekintet nélkül érdekeire, választ elv s elv, rendszer s rendszer között, s magáévá teszi az egyiket, avagy elfogadja a másikat, vagy visszautasítja mind a kettőt.

Egykor magamról hittem, hogy abszolútnak jöttem a földre, és elérek, mit akarok, akármit mint az autochtón zsarnok, úgy térben mint időben. Azóta ráébredtem, hogy relatív vagyok csak.

A sok milliárd évnyi semmibe úgy sejtem, nem kísér el senki se, de örülök, hogy szeretnek, míg élek,

Imádtuk egymást, aztán menekültünk, mert csábított, de megborzongatott, hogy a gyönyör gyönyörû zuhatagján fekszünk s ott leszünk semmivé.

Ha nézlek, háttér nélkül látlak, ha hallgatsz, senki mást nem hallok. Szépséged elfed minden tárgyat, szépséged elnyel minden hangot.

Múlt nélkül nincs jelen; minden dolgunk egységes folyamat, s ugyan mit tudhat mondani, aki belőle kiszakadt?

Egymás nélkül nem tudunk többé élni. Naponta földre sújt az iszonyat, hogy a kölcsön, mit az időtől kaptam régen lejárt. Már csak pár pillanat.

Mért könnyû? S mért hoz minden évszak gyümölcsöt? Mert megláttalak s tudtam, hogy belül is oly szép vagy, mint kint; szobor, min nem farag tovább az ember; lény, kin semmit sem kell már változtatni.

Üres napok. Ülök a félhomályban. Elfog a melankólia és megalkuszom a mulandósággal.