Faludy György

Árkon-bokron kergethetsz hét világnak: a hangutánzó szók utánam szállnak...

Vállad akasztófáján lóg a testem, szemed kútjában öngyilkos leszek. A tőr kihull kezemből. Térdre estem eléd. Gyûrött zsebkendőt lengetek.

Te érdekelsz csak: járásod, kisujjad; nézésed kék halai bennem úsznak; megérezlek, ha még a sarkon túl vagy.

Tanuld meg ezt a versemet, mert nemsokára könyv se lesz, költő se lesz és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad, mivel a boltos ki se nyit, s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít, s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. Tanuld meg ezt a versemet.

Eszméink, gondolataink, kedvenc szavaink (...) nagyrészt nem egyéniségünkből fakadnak. Többnyire másoktól tanultuk, hallottuk, egyszerûen kölcsönvettük őket, és belső, igazi énünkhöz voltaképpen nincs sok közük. Véletlenül jutottunk hozzájuk.

Egy biztos: jómagam semmiben nem hiszek, amiben hinni kell.

Hova lettek a csókok és a vágyak, az alkonyattól piros szénaágyak, a pásztorórák, a szerelmi szó? De hova lett a tavalyi hó?

Sok a nálam különb. Hozzám hasonló egy sincs. Mikor nem látsz, felsírok érted.

Azt tartják, hogy a szesz öl, butít és nyomorba dönt. Holott éppen a fordítottja igaz: a szellemi elnyomás, a kizsákmányolás és a butaság dönt alkoholba.

Le télen az Amazonászra luxusban, míg csak van vize, nyáron Báliba, Saint Tropez-be (nem tarthat vissza senki se),

Ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc, és ötvenhat: egyszer minden száz évben talpra állunk kínzóink ellen.